KINIZSI DUPLA

Hogy miért is? Miért ne?

 

"És te azt hiszed, engem csak lábak hoztak ide,

Az autómban galamb a gázpedál,

Ki olyan szerelmes, hogy mindegy, hogy kibe,

És egy kicsit feldob és alám áll."

(Kispál és a Borz)

 

Igazából nem tudok rá igazán racionális magyarázatot adni, miért is vágtam bele ebbe a kalandba, egyetlen mentségem talán a Turul 200-ra való felkészülés. De hát őszintén, van is bármi értelem abban, hogy száz kilométeren át szívatjuk magunkat a határainkat keresve évről évre (hétről hétre ) újra meg újra. Három éve, amikor elkezdtem túrázni a netes túranaptárat böngészve döbbenten láttam, hogy száz kilométer hosszú túra is létezik. Alig három hónap elteltével pedig magamat is meglepve ott álltam a rajtjában. Az ismeretőfüzetet olvasgatva láttam, hogy a túrának fordított változata is van ráadásul némely futónak ez már nem is kihívás, ezért oda-vissza teljesíti. Nekem akkor sikerült 24 órán belül teljesíteni a száz kilit és rettentően boldog voltam tőle. Más százasról nem is nagyon tudtam még, de azért láttam a neten, hogy létezik egy bizonyos Turul 192 is, de az akkor még irdatlannak tűnt. Már az is furcsa volt, hogy egy héttel az első százas után alig vártam, hogy elteljen egy év és újra mehessek. Másodszorra még jobban ment. Az akkor már a harmadik százas túrám volt, mert két héttel a második Kinizsi előtt teljesítettem egy cseh stovkát is. Nagyon megszerettem ezt a száz kilométert gyaloglós bulit és egyre több és több kiszemelt túrát sikerült behúzni. A tavalyi évben pedig már magam is rendeztem egyet.

 

A sok teljesített százas eredménye 2012-ben egy Giga Túra Liga harmadik helyezés, azaz ingyenes Kazinczy-túra indulás lett, ami eszement paraméterei (200 km) ellenére azért elkezdett foglalkoztatni, főképp amikor kiderült, hogy ismét lesz „hosszú Turul-túra”. 2013-ban elhalasztottam egy évvel a nyeremény beváltását, de úgy tervezem, hogy idén elindulok rajta lesz, ami lesz alapon. A fejben való rákészülés közben jutott újra eszembe a Kinizsi duplázásának gondolata.

 

A viszonylag ismerős terep felbátorított, így május 23-án fogtam magam, buszra, majd vonatra pattantam Tata – Tóvároskert felé és reggel fél kilenckor elindultam Dorogon át Békásmegyer felé. Reggel hatig mindenképp be akartam érni, hogy ne az utolsó percben kelljen indulnom a hivatalos túrán és ne találkozzak még szembe Kinizsisekkel.

 

A túra első fele, a „Magányos Privát isziniK” végülis egy kellemes kirándulásnak bizonyult. Az időjárás is kegyes volt hozzám, bár bőven izzasztó volt a hőség, még korántsem volt olyan fullasztóan párás, mint visszafelé.

 

Felhőtlenül napos időben sétáltam végig a majdani finálénak számító kerékpárúton a baji szőlők felé. A kálvária felfelé az évnek, illetve a napnak ebben a szakában csodálatos arcát mutatta. Alig egy óra alatt felértem a templomromhoz, ott megreggeliztem, majd továbbsétáltam a sárgán Koldusszállás felé. Pár léps kitérővel lebélyegeztem a külön erre az alkalomra barkácsolt itineremet, majd újabb egy óra alatt legyűrtem a Kinizsi legutálatosabb szakaszát, a vértestolnai műútig tartó szakaszt. A kék kis ösvényéről a szántóra kiérve a Nagy-Gerecsével találtam szemben magam, neki is indultam, hogy szépen megkerüljem. Életemben először jártam ragyogó világosban a Bányahegyen, pláne ennyire egyedül. Pusztamarótra érve kezdett egyre fokozódni a meleg, itt ittam meg az otthonról hozott másfél liter vizem maradékát. A szomjúság jó hajtóerőnek bizonyult egészen Péliföldszentkeresztig, főképpen mert azt a bizonyos gazos nyiladékot is nagyon tudom utálni. Péliföldszentkereszten kínosan ügyelve a kék jelzésre jutottam el a forrásig, ami valóságos kis oázis a Katlan szélén. Egy liter vizet megittam, másfelet a táskámba spájzoltam. Megmásztam az Öreg-kőt, ahol egy csapat táborozott le épp. Utam során itt tűnt fel másoknak először, hogy a Kinizsi csak holnap lesz, mit is keresek én itt. Elmagyaráztam hát. Sok sikert kívántak, majd továbbálltam Mogyorósbányára. A Kakukk Sörözőben szintén rákérdeztek érkezésem korai voltára, itt is döbbenten hallgatták az okot és jelezték, hogy mindenképpen várnak vissza. Egy jégkrémmel és egy sörrel frissültem, majd továbbálltam a Katlan felé. Melegnek épp jó meleg volt, de a legfőbb problémát mégsem ez okozta, hanem a K+ meg nem találása . Erre nagyjából akkor jöttem rá, amikor észrevettem, hogy a Nagy-Gete déli oldalán haladok, a heggyel párhuzamosan, de a tetejétől úgy jó pár száz méter távolságban. Ekkor uccu neki, hátra arc, irány egyenest északnak, amennyire csak adódó ösvények engedik. Végül sikerült is merőlegesen belefutni az OKT kaptatójába, nagyjából pont a dögmeredek, sziklás rész elején. Életemben először mászta a Nagy-Getét erről az oldalról. Úgy három-négy szívroham után fel is értem a csúcsra a kereszthez, ahol csodás alkonyati fények és kellemes hűvös szellő fogadott. Ez le is kísért egészen Dorogig, ahol beültem a Molnár Sörözőbe kivárni a teljes sötétséget. Itt is feltűnt a pultos hölgynek, hogy a vártnál kicsit korábban érkeztem. Egy sört rendeltem frissítésképp, ami nagyon-nagyon jól esett. A sörözőben volt wifi, így ország-világ előtt lelepleztem hollétemet, hadd szörnyülködjön mindenki az elmeállapotomon. Lámpával a fejemen indultam tovább Kesztölc felé. Kissé tartottam attól hogyan fogok feltalálni a Kétágú-hegyre, de szerencsére rengeteg fényvisszaverő félcédula segített a tájékozódásban. Ezen a szakaszon előbb egy vaddisznócsalád röhö… ööö… röfögött körbe, majd egy viháncoló iskoláscsapat néhány tagjával találkoztam. A Pilis-nyereg után jött a 200 km egyetlen igazi mélypontja, a zöld sáv szintútján háromszor is le kellett ülnöm, mert olyan gyengének éreztem magam . Eddigre épp elfogyott a még Péliföldszentkereszten tankolt vizem. Két részletben elrágcsáltam egy magnéziumos pezsgőtablettát, lebotorkáltam a szerpentinen és kitértem a Trézsi-kúthoz vízért. Itt megittam két pohár magnéziumot, némi tiszta vizet, töltöttem és újult erővel álltam tovább a Hosszú-hegy felé. Csobánka fölé kiérve már látszódtak a Kevélyek körvonalai a hajnali derengésben. Rendszeres fogadalmamat, miszerint „most már egyszer feltalálok a kéken a Kevély-nyeregbe” végre sikerült is betartanom, hála az itt is felbukkanó fényvisszaverő cetliknek. Féltáv előtt a utolsó nagy erőpróba a Nagy-Kevély megmászása volt, de ez végül könnyebben ment mint vártam. Pont napfelkeltére értem fel, meseszép látvány fogadott a kilátópontról. Lefelé menet néhol túrázók jöttek szembe, két órával a Kinizsi rajtja előtt. Az utolsó magamhoz intézett kérdés is megválaszolódott, amikor sikerült egyetlen felesleges kanyar beiktatása nélkül eltalálnom Békásmegyeren az iskolához. A Víziorgona utcában már csak a rajtra vártak a szerencsésebb, előre benevezettek (idén sajnos nekem ez nem sikerült), így mehettem sorba állni az iskola elé. Bejutás után pikk-pakk megkaptam a füzetemet, leültem picit szusszanni és zoknit cserélni, majd postafordultával megcímeztem magam a Víziorgona utcán és Dorogon át vissza Tatára.
Tudtam már az elejétől fogva, de itt végképp megbizonyosodtam benne, hogy jó ötlet volt, hogy a duplázás második felének magát a Kinizsi Százas teljesítést választottam. Szerencsére nem voltam fáradt és álmos se, de különösen jól esett ezernyi lelkes túrázó közt továbbindulni egy újabb száz kilométeres etapra. Közben sorra jöttek az ismerős arcok, akik közül sokan már tudták, hogy mire vetemedtem. Néhányan már előre gratuláltak is, pedig hol volt ekkor még a kaland vége!

 

Szombat délelőtt már érződött, hogy ez a nap sokkal melegebb lesz, mint az előző volt. A párás, fullasztó levegő miatt az emelkedők is nehezebben mentek. A 24 órás teljesítést tűztem ki magam elé, hiszen a jelvény akkor is jár, a 200 km pedig így is bőven 48 órán belül lesz. Nem siettem hát, a Hosszú-hegy után újfent kitértem a Trézsi-kúthoz. Most is egyedül voltam, mint néhány órával korábban az éjszaka közepén. Töltöttem, majd feltipegtem a Pilis szerpentinjén. A nyeregben nagy tömeg volt, a büfénél is, így az eddigi két Kinizsi-teljesítésem hagyományát (paradicsomlé) idén megszakítottam. A Trézsi-kút vizéből ittam, bekrémeztem a talpaimat és indultam tovább az akupresszúrás szakaszon. Kesztölc fölött, az erdőből kiérve arcul csapott a forróság. Lebotorkáltunk a faluba és mintha a mennyországba értünk volna, olyan jól esett, hogy néhány háznál ismét volt kihelyezett életmentő slag. Ittam, arcot mostam, a fejkendőmet pedig csurom vizesen kötöttem vissza a fejemre. Így egész tűrhető volt a Dorogig hátralévő szakasz. Dorogon betértem az első adódó élelmiszerboltba sós csipszért, majd visszatértem a Molnár Sörözőbe és egy almafröccs mellett magamba tömtem a zacskó teljes tartalmát. Így már neki mertem ugrani a Nagy-Getének. Persze így sem volt könnyű, mert még mindig pokoli meleg volt, árnyék pedig alig. A tetőn alig egy percre ültem csak le szusszanni, majd Darabos Zoliék szélárnyékban tovább is álltam a tokodi pincék felé. A pincéknél elrágcsáltam két uborkás zsíroskenyeret, ittam rá egy kis vizet, magnéziumot, majd némi ücsörgés után áttettem a székhelyemet Mogyorósbányára. A tegnapról ismerős kedves pultos hölgy ma is felismert, még egy fotó is készült rólam. Kaptam egy almafröccsöt, amivel kiültem a kisvendéglő melletti patakocskához. Cipőt, zoknit le, lábáztatás a jegesen hideg vízben. Nagyon jól esett. Szárazra töröltem, majd bekrémeztem és egy másik zoknival visszavettem a cipőmet. Mintha kicserélték volna a lábaimat. Felhörpintettem az almafröccs másik felét és továbbálltam az Öreg-kő felé. Fent ugyan nem volt pont, de lent Péliföldszentkereszten, a forrásnál igen. Most nem töltöttem, mert még volt vizem a mogyorósbányai nyomóskútból és nem volt kedvem cserélni se. Újfent szabályosan közlekedve, a kék sávon sétáltam végig Péliföldszentkereszten, fel a műúton, balra be arra a szörnyű köves útra, tovább emelkedtünk, majd belejtettünk jobbra le a Bika-völgyi műúthoz. Hotdog helyett csak a lámpámat elővenni álltam meg, mert igen-igen vaksi vagyok félhomályban és nem akartam az erdő közepén sötétben kotorászni, ezért mielőbb a nyakamba lógattam. A Pusztamarót előtti átok-nyiladékon felfelé, az embermagas csalánban már a fénye is elkélt. Az emlékhelyhez már sötétben értem, picit leültem a pihenőnél, ittam még egy magnéziumot, majd továbbsétáltam a Bányahegy felé. A sziklák környékén egy pillanatra megint jól esett leülni, az üdülő közelségét már messziről jelezte egy hangos gyerekcsapat. A pontra felérve begyűjtöttem az igazolásokat, ittam két bögre teát és leültem picit a fűbe összeszedni magam az utálatos Koldusszállásig tartó szakasz előtt. Közben Ottorino is megérkezett. Számomra sötétben egészen Bányahegytől Koldusszállásig kellemetlen az út, máskülönben csak a vértestolnai műúttól kezdődő szakaszt nem szívlelem. Évek teltek el, mire megérkeztem Koldusszállásra, alkalmi túratársaimmal már azt elemezgettük, miféle jellegzetes „tereptárgy” jelzi végre csalhatatlanul a tényt, hogy megérkeztünk. Egy mélyút? Egy vadrács? Nos, ezek megvoltak, mégis nagyon sokára értünk csak le. Úgy éjjel kettő óra körül. Két bögre tea után már jobb érzéssel indultam neki az utolsó emelkedőnek. Emlékeztem rá, hogy az Aranylyuki elágazás után sárfoltok is lesznek, de a gyenge lámpám miatt sajnos nem sikerült mindet elkerülnöm. A körtemplomrom előtt nem sokkal ért utol Kosztka Peti, aki már szintén tudott nem mindennapi vállalkozásomról. Jól esett az utolsó kilométereket társaságban megtenni. A kálvária után el is tehettem a lámpát és a baji szőlőhegytől már világosban sétáltunk át Bajra, majd Tatára. A tóvároskerti vasúti megálló mellett elhaladva eszembe jutott, hogy még 48 órája sincs, hogy elindultam innen, azóta pedig már jártam Békásmegyeren is.

 

Egy igazi Kinizsi-teljesítéshez méltón, sajgó talpakkal, de levakarhatatlan mosollyal döcögtem be végül a világot jelentő Ifjúsági Táborba, ahol megkaptam a harmadik sikeres teljesítésemért járó jelvényt és az oklevelet. SMS-ben tudattam anyummal a jó hírt, majd átbicegtem gulyásra váltani a kajajegyemet. Az étkezőben jó pár ismerős arc is volt. Valószínűleg sikerült kellemesen elfáradnom, mert a levest kanalazva nem mindig sikerült eltalálnom a számat. A fél hetes vonatra rohanás helyett inkább az asztalra borulós alvást válaszottam. Bő egy órát sikerült így relaxálnom. Közben beértek Marcsiék is, majd Ottorinóék és sokan mások. Nyolc óra körül elcsoszogtam a mosdóig, ahol megszabadítottam magam néhány réteg sótól, izzadtságtól és portól, majd félig-meddig frissülten visszasétáltam a tóvároskerti vasúti megállóba, hogy ott várjam meg 200 kilométeres nagy kalandom 48. órájának leteltét.

 

 

Papod 50

 

Hol is kezdjem, hol is kezdjem?

 

Már régóta terveztem, hogy egyszer ki kéne próbálni egy ötvenes túra teljesítését közvetlenül egy százas után. A túranaptárt böngészve tökéletesnek tűnt az "Iszkiri a Papodra!" spontán túramozgalom, az élet azonban nem is olyan egyszerű, a Bp - Szhely/Zeg vonat közel háromnegyed órás késése kis híján meghiúsította a nagy tervet. Veszprémbe érve azonban elhűlve láttam, hogy a győri Bz bizony bevárta jócskán késő szerelvényünket, így nem tudtam ellenállni a kísértésnek, hogy fel ne pattanjak rá, hátha még elengednek legalább a résztávon. Zircen leszállás után futottam össze Őrsi Annával és Kovács Karcsival, akik említették, hogy telefonon szóltak már a rendezőnek a közlekedési problémákról, de rajtidő után is elindulhatunk. Ettől nagyon fellelkesültem és azon kaptam magam, hogy se fáradtságot, se álmosságot nem érzek, így hát beneveztem az 50 km-es távra.

Kissé azért merész ötletnek tűnt az Iszkiri Százas után saját idő terhére elindulni, de olyan jól éreztem magam, hogy semmi akadályát nem láttam annak, hogy miért is ne érnék vissza legközelebb este 9-ig. Kábé 9:45-kor vágódtunk ki Annával a Bagolyvár kapuján és lendületes gyalogtempóban megindultunk Olaszfalu irányába. A lakóházakat elhagyva egy szántófölden vezető széles, néhol kellemetlen kövekkel javított földúton haladunk egyenesen, majd egy balkanyarral befordultunk Olaszfalu főutcájára. Végigsétáltunk a falun és felmásztunk őskarszt felé. Meseszép erdőben, sziklák közt kanyarogtunk a tanösvények labirintusában. Itt már heveny fotózhatnékom támadt, így Anna adott kölcsön két elemet az Iszkirin lemerült fotómasinámba. Eplénybe átérve utolértük a mezőny végét jelentő fiatal párt. A Mókus Fogadóban nagyon finom teát és almás rétest kaptunk ellátmányul. A következő cél maga a Papod megmászása volt, de nem a Közép-Dunántúli Piros útvonalán, hanem jelzetlen utakon, szalagozás mentén, csodaszép völgyekben. A Kis-Papodnál értük el a piros jelzést, a kilátóig már azt követtük. A felhős idő ellenére is szép kilátás nyílt a minden irányba és a Balatonra is. Ekkorra már erősen lógott az eső lába, el is kezdett cseperegni, mialatt a piroson lecsorogtunk Hárskútra. A faluba érve erősebben rázendített az eső, de hamarosan megérkeztünk a Hársfa Kocsmába, ahol medvehagymás zsíroskenyér és tea volt az ellátmányunk. Bekrémeztem a talpaimat, ettünk-ittunk és mire továbbálltunk az eső is elállt. Továbbra is a piros jelzést követtük a Hajagba fel, majd valamivel Ráktanya előtt letértünk róla. Ráktanyán újabb ellenőrzőpontunk volt teával és medvehagymás pogácsával. Innen a sárga jelzésre tértünk rá. Nagyrészt egy széles dózerúton lejtettünk Bakonybél szélére a Szentkúthoz. Újabb ellenőrzőpont almával és csokival, valamint az itt utolért fiúktól egy korty pálinkával - ez tényleg nagyon jól jött, tekintve, hogy masszív megfázással küzdöttem a hétvégén. Innen előbb a piros kereszt, majd a zöld jelzés mentén haladunk tovább a csodaszép Kerteskői-szurdokon és kapcsolt részein át egészen Pénzesgyőrig, ahol érkezésünkkor hatalmas szivárvány fogadott minket. Az ellenőrzőpont a falu végén található nemes egyszerűséggel "Büfé" névre keresztelt egységben volt, ahol ismét tea és pogácsa volt az ellátmány. Egy újabb negyedórás pihenő után indultunk neki az utolsó hét kilométernek, remélve, hogy még lámpa nélkül beérhetünk. Innen már végig a zöld jelzésen mentünk és terveinknek megfelelően az égiek valóban csak a közvilágítás elérése után kapcsolták le a lámpát. A városba beérve pedig már más dolgunk nem is volt, mint egy aszfaltozott utcán nyílegyenesen lecsorogni a Rákóczi utcáig, amit pontosan a célnak is helyt adó Bagolyvárnál értünk el úgy 5-10 perccel este 7 előtt. A célban oklevelet, kitűzőt és nagyon finom medvehagyma-krémlevest kaptunk és még fuvart is találtunk hazafelé, amit ezúton is nagyon köszönök a fiúknak, akikkel még Szentkútnál találkoztunk.

 

Szuperjó túra volt, zseniális útvonalon, remek szalagozással és kiváló ellátással!

 

Gyalogszerrel a Fertő-tó körül

 

A „24H Burgenland Extrem Tour” egy – ahogy a neve is sejteti – extrém nehézségű teljesítménytúra, amelyet harmadik alkalommal rendeztek meg a Fertő-tó körül a BILLA szponzori segítségével.

 

 

A feladat lényege, hogy a Fertő-tó osztrák oldalán található Oggauból indulva a tó megkerülésével 24 (30) óra alatt, 120 kilométer non-stop gyaloglás vagy futás után érjünk vissza Oggauba.

 

A túra idén január 31-én pénteken hajnali fél ötkor indult az Oggau-i városháza elől. Nevezési díj nem volt, előzetesen kellett regisztrálni az interneten, a rajtban már csak annyi dolgunk volt, hogy átvegyük a „szeretetcsomagjainkat”, amelyben térképet, sapkát, csősálat és egyéb hasznos apróságokat találtunk. Indulás előtt a BILLA jóvoltából bőséges, svédasztalos reggeli várt minket (kenyér, kalács, lekvár, kőrözöttek, forró tea és kávé, valamint alma, banán, kóla, izotóniás ital), hogy energiatartalékainkat feltöltve indulhassunk útnak.

 

A terep nehézségét ezúttal nem a nagy hegyek, hanem a monoton síkság, a hosszú aszfaltos részek és a csúszós, jeges útszakaszok jelentették.

 

Még sötétben indult útnak a közel hatszáz fős tömeg, de mire kivilágosodott, mindenki rátalált a számára legmegfelelőbb tempóra, így széthúzódott a mezőny.

 

Az első 20-30 kilométer viszonylag hamar elrepült, még sötétben léptük át az államhatárt, majd valahol Fertőrákos és Balf között ránk világosodott. Balf szélén, a kénes forrásnál találtuk az első frissítőpontot, ahol forró teát kaptunk és igény szerint enni-inni is lehetett a reggelihez hasonló kínálatból. Itt fordultunk kelet felé és a tó déli partján, a bicikliúton haladtunk tovább Fertőbozon, Hidegségen és Fertőhomokon át egészen Hegykő túlsó széléig, ahol újabb frissítőpont várt minket. Eddigre pont meg is éheztem, így a kínálatból faltam egy kis kalácsot. Itt fordultunk észak felé. Fertőújlak előtt a tó vízszintjét szabályzó csatorna zsilipjénél egy újabb forró teás frissítőpontot találtunk. A faluba érve betértünk a kocsmába kicsit leülni és meginni az utolsó, még forintért kapható kávénkat a túra folyamán. A falu után újból átléptük az államhatárt. Visszaértünk Ausztriába és egy hosszú, monoton, bicikliúton vezető szakasz végén megérkeztünk Apetlonba, ahol egy igazán kellemes hangulatú vendéglőben finom, forró virslit és friss, ropogós zsemlét kaptunk ellátmányként. Nagyjából a túrának ezen a pontján kezdtem el kilométerek helyett órákban számolni a megtett és a még hátralevő távot, mert láttam, hogy több mint 70 kilométer megtétele után immár stabilan számolhatunk 6 km/órás haladással. A következő cél a Podersdorfban található Seecafé még világosban elérése lett. Sikerült is. A falu előtt, az út mentén egy szép kilátó állt, de a monoton sík tereptől lemerevedett izmaink nem kívánták az extra kitérőt. A kávézóban „puncsot”, azaz nagyon édes gyümölcslevet kaptunk ellátmányul, ami jó energiapótlásnak bizonyult. Sötétben indultunk tovább, a távolban ezernyi piros fénypont jelezte egy egész mezőnyi szélerőmű közelségét. Újabb 9 kilométer, azaz szűk másfél óra után érkeztünk meg Neusiedl am See településre, ahol ismét fedett helyen, az iskolában volt a frissítőpont négy féle levessel, amit persze végigkóstoltunk. Mindegyik finom volt, nekem az erőleves esett a legjobban.

 

Úgy körülbelül ezen a ponton vettük az irányt nyugat felé, a tó északi partján haladva a sötétben. Óránként váltogatták egymást kisebb falvak, amiken vagy áthaladtunk vagy elmentünk mellettük, de leginkább a csúszós úton való talpon maradásra koncentráltunk, ami nem kis izommunka erős gyalogtempó mellett. Meglepően gyakran kellett irányt változtatnunk, itt már nem volt olyan egyértelmű a „körbe a tó körül” útleírás, egyszer még a térkép is előkerült.

 

Habár a 6 km/órás átlagot még 100-110 kilométer után is tudtuk tartani, a társaság érezhetően egyre fáradtabb, megviseltebb volt… fejben. Az „Oggau 2km” tábla azonban mindannyiunk arcára mosolyt csalt, mert az órára pillantva láttuk, hogy ez azt jelenti, hogy fél órán belül a célban leszünk mindössze 20 órányi gyaloglás után.

 

Az Oggau-i városháza elé visszaérve minden célba érkezőről készült célfotó egy hatalmas „Wir haben es geschafft!” felirattal, kaptunk egy-egy jelvényt és még mindig ott volt a reggeli bőséges svédasztal. Az emeleten külön termekben még aludni is volt lehetőség, bár se ágy, se hálófelszerelésem nem volt, mégis meglepően jót aludtam a fűtött helyiség parkettáján elnyúlva. Néhány órányi pihenés után pedig indultunk tovább Tihanyba, de - hogy klasszikust idézzek - ez már egy másik történet…

 

"Now and then I pace my place

 I can't retrace how I got here

 I cheat the light to check my face

 It's slightly harder than last year."

 


(JM)

 


2013 LEGEK:

 

A legszebb oklevél: BHTCS

A legszebb kilátás: Wass Albert emléktúra a Börzsönyben 44 – kitérés a Kopasz-hegyre

A leghavasabb: Börzsönyi-kék 60 – „riszamaraton” (aki ott volt, érti ;-) )

A legfinomabb célkaja: Kuruc-emléktúra 22km teljesítménytúra – toroskáposzta

A legkellemesebb meglepetés: Marjai Tamás emléktúra 20

A legnehezebb: Ledopadova Stovka – a túra után kiskanállal kellett engem összekaparni

A legszebb jelvény: Palóc LeFaGySz 49 – Karancs = örök szerelem

A legkülönlegesebb élmény: Pilis barlangjai 90 – barlanglátogatások

A legjegesebb: Jarním Sluknovskem 63

A legjobb társaság: Tenkes Retró Maraton

A legjobb „aftertúra”: Kevély Körüli Kevergés – a Mátrabérc után

A legszebb útvonal: „Élő Táj” Tanösvény Túra 35

A legmeredekebb alföldi túra: Tápió-Hajta 40

Még mindig kedvenc: Sárga 70

A legkalandosabb: Ozrenski Planinarski Maraton – patakátkelés, aknaveszély

A legmelegebb: Bakonyi Nemszázas 107

A legszúnyogosabb: Buda Határán 50

A legmókásabb társaság: Szondi György Emléktúra 100 – óra és bajnai

Az első feladás: Malofatranska Stovka – 65 km / 4500 m+ után

A legszebb kitűző: Útvonalkövető 100

A legmagasabb csúcs: Retyezát teljesítménytúra – Vf. Peleaga (2509 m)

A legnagyobb szarráázás: Kriván – a túra után Tátra-Lomnicon a vonattól a hotelig

A legszebb útszakasz: Király-kő 40 – a Király-kő gerincútja

A legjobb ellenőrzőpont: Nagykő-Havas – dinnye és áfonya

A legcikibb eltévedés: Turista Kékszalag Maxi – Pilisszentkereszt és Csobánka-Szentkút közt

A legjobb húzóerő: „Sanyika” és „Csabika” – Turista Kékszalag Maxi

A legjobb ellátás: Ponitrianska Stovka

A legjobb itiner: Pálos 70 teljesítménytúra és zarándoklat

A legjobb turistaház: Kő-hegy – Élő Táj 35 és Vasas Maraton

 A leghosszabb: Loucení s turistickym rokem 57+113 / Prazská stovka 145

A leghangulatosabb pont: (természetesen) Karácsonyi Dolina - Nagykarácsony 33 – teás és sütögetős pont


 


Az abszolút kedvenc még mindig: Pálos 70 teljesítménytúra és zarándoklat


„TOP 5” 2013

 

1.   PILIS BARLANGJAI 90

2.   SZARVASKŐI ÖKO-PARK 70

3.   PALÓC LeFaGySz 49

4.   SZONDI 100

5.   „ÉLŐ TÁJ” TANÖSVÉNY TÚRA 35

 +1. TENKES RETRÓ MARATON


Az első rendezés: Kék Balaton 100


Rendezésben való részvétel:

-            Óbudavár 10 5 1 0,1: söprés

-            Buda határán 50: rajtoltatás

-            Útvonalkövető 100: pontőrködés – Fáy Présház

-            Szurdok 40: rajtoltatás

-            Monoton Maraton: rajt/cél adminisztráció

-            Régi templomok nyomában: rajt/cél adminisztráció

-            Fóti-Somlyó: rajtoltatás, söprés


Kihagyott túranapok (pihenős, kirándulós, kéktúrázós, túlórázós): 15


Számokban: 4300 km / 150.000 m+

95 rendezvényen 100 db túra, 22 tájegységben.

MÁTRA 115

 

"Don't be scared to walk alone

Don't be scared to like it

There's no time that you must be home

So sleep where darkness falls

...

Dream your dreams but don't pretend

Make friends with what you are."

(JM)

 

Bő két évvel ezelőtt, amikor először olvastam erről a túráról, reakcióm mindössze egy hangos kacaj és egy "Na, neee!" felkiáltás volt. Ezzel le is tudtam magamban az ügyet.

Aztán az elmúlt hónapokban teltek-gyűltek a százasok és ez a túra is mocorogni kezdett a tudatalattimban. A nevezési határidő lejárta előtt alig néhány nappal telefonált Bubu és felvetette az ötletet, hogy mi lenne, ha megpróbálkoznánk vele, hiszen jó gyakorlás lehet a július eleji Malofatranská Stovkára. No, itt sikeresen megleptem magam, mert szinte azonnal rávágtam, hogy "Igen, igen, igennn!" és már éreztem is a Mátrát a lábaimban.

Az elkövetkező két hétben pedig pedáns módon bebifláztam a térképet, jelzésváltásokat, szintmetszetet, útvonalleírást, meg minden elérhető (egyébként példaértékűen kiváló) dokumentációt a túra honlapjáról.

Így jött el a nyár első napja, amelynek reggelén végül ott álltunk egy éve elhunyt nagymamám szülőfalujában, Kisnánán (az ő emlékének "ajánlottam" ezt a túrát), a vár tövében a tömegrajtra várva. Cseppet se kételkedtem a sikeres teljesítésben, de azért aggódtam azért, vajon mennyire visel majd meg a Mátra.

A faluból kiérve már a SÁRga jelzésen rögtön megízlelhettük a hegység zamatát, a cipellőm majdnem a maradás mellett döntött, miután a cuppogós agyag egy az egyben lekapta a lábamról. Jót kacagtam és is és mások is, akik látták. Miután erőnek erejével kiszabadítottam, visszavettem, még szorosabbra kötöttem és meglódultam...

A S+-et elérve kezdtük meg úgy istenigazából a 6374 méternyi szint elfogyasztását. Szépen komótosan - egy lejtőt azért megszaladva - emelkedtünk a Jagus felé. A magam részéről egészen Kékesig bemelegítést terveztem. Elértük a Ko, majd a K jelzéseket, utóbbin magától értetődően rendeztük magunkat irányba: felfelé. A Jaguson EP és sütemények vártak, persze csak a bélyegzés idejére álltam meg. Nagy csata állt előttem, az Oroszlánvár, mint leküzdendő mumus, mert márpedig én felmegyek oda egy szuszra!

Ezúttal sikerült! Fent újabb EP és víz. No, innen már lényegében végképp csak a Kékes volt hátra, Bubu elhúzott, én még mindig a bemelegítő-tempómban róttam a kilométereket a kék sávon. Felérve a sok-sok finomság közül a rostos almalére és a paradicsomra cuppantam rá, s miután teleettem magam, megindultam lefelé a S jelzésen. A második mumus. Ráadásul nem kicsit sáros állapotában. Ezúttal nem sikerült oly elegánsan lenavigálni magam, mint a 'bércen, de azért különösebb gond nélkül lejutottam. Előbb S4-re, majd a P jelzésre váltottunk és Parádsasvár felé vettük az irányt. Magunkhoz képest nagyon jól haladtunk, ötös átlag felett, de még mindig úgy éreztem, hogy nem vagyok teljesen bemelegedve.

A sasvári EP-nál újfent a paradicsom-rostos lé kombóval frissítettem magam és azonnal tovább is álltam a P+ jelzésen Galyatető felé. A szintmetszet (és mások elmondása alapján) húzós emelkedőre készültem és fejben talán kissé túldimenzionáltam a nehézséget, mert sitty-sutty, már fent is voltam a Mátrabérc-túráról ismerős esőháznál... innen pedig már csak néhány lépés a tető.

Pygmea pontján még épp jutott egy tányér leves (utánam már többeknek nem), benyomtam egy magnéziumtablettát is és Péter-hegyese kimászása után elkezdtem gurulni Mátraalmás felé. Közben utolért a túra etalonjának tartott vinatti és elkezdtem aggódni, hogy tán rosszul állok az idővel, de megnyugatásomra közölte, hogy csoffadása és etalon-mivolta nagyjából Szorospataknál kezdődik (mint utóbb kiderült idén még ott se nagyon, mert élete legjobb eredményét produkálta idén).

Leértünk Mátraalmásra és míg az itineremet leadtam bélyegzésre, újfent rácuppantam a tányér paradicsomra. Visszakaptam a papirost és felnéztem a Galyavár felé. Nagy levegő, gatyát felkötni, a Galya vár! Hát jó meredek volt, néhol még a mancsaimat is bevetettem a siker érdekében. A mászás közben egy ponton benéztem a jelzést és kissé jobbra kezdtem tendálni, de a felfele irányt tartva végül feljutottam a csúcsra. A sánc után értünk SZLA pontjára, aki mesélte, hogy volt már olyan is, aki kétszer megtette ezt a betétkört. (Tán úgy megszédült februárban, hogy még mindig itt köröz?)

Mire másodszor Galyatetőre értem, leves helyett már kénytelen voltam én is "csak" sütikkel beérni. Be is nyomtam jó néhányat, nyugodt szívvel, hisz a következő szakasz nem túl meredeken, lejtővel indul. K + Z4 = Mátraháza. Ez az állítólagos könnyed, pihentető szakasz (lejtmenet a kéken, majd kellemetlen hullámvasút a Z4-en) nehezebbnek bizonyult a Kis-Lipót megmászásánál. Mátraházára érve újfent rázoomoltam egy tál paradicsomra. A pontról előbb a S3, majd a S4 jelzésekkel ereszkedtünk Lajosháza felé. A Mátrai csillagos élményeimet megfejelve, a S4 végén ismét sikerült produkálnom egy sárban seggreülést. Lajosházán Parádi Laciék pontőrködtek. A ponton kólával és mi mással, mint paradicsommal tömtem magam. Az innen következő szakasz bebiflázott emlékeim szerint laza emelkedő Mátraszentimréig. Jól emlékeztem. Sikerült igen jó átlaggal abszolválnom, ezáltal visszakapaszkodtam ötös átlagra (ami Mátra/Lajosházán elveszni látszott).

Nagyon jól esett a tányér leves, annál is jobban a tény, hogy beértem Kláriékat és Popeyéket. Közeleg az éjszaka, Bubu most épp valahol mögöttem, megbeszéltük, hogy a szoros szintidő miatt ezúttal nem várhatunk egymásra, de ki tudja mikor ér utol és jobb volna nem egyedül menni.

A pontról Kláriékkal indultam tovább. Lejtmenetben ők, felfelé én mentem elöl. Még bőven világosban értünk Szorospatakra, de már beüzemeltük a lámpáinkat, mivel Ágasvárra kapaszkodás közben az erdőben már sötét lehet. Mire felértünk pont be is sötétedett teljesen. Pecsét a turistaházban, rákacsintottam az asztalon látható finomságokra, ittam egy jó pohár füves limonádét, letettem az övtáskámat, zsebre vágtam az itinert és megindultam a K3 oda-vissza szakaszán Ágasvár csúcsa felé. Fent a ponton a pecsét mellé megkaptam az utolsó magnéziumtablettát és már indultam is visszafelé. Már jöttek is szembe előbb Kláriék, majd Popeyék. Az "addig örülj, amíg fölfelé mész" kezdetű örökzölddel borzoltam az idegeiket, majd tovább botorkáltam lefelé. A turistaházba érve benyomtam egy jó adag rántottát, desszertnek még egy kocka rizskoch is lecsúszott és vedeltem tovább azt az isteni finom füves limonádét.

Ez megadta a szükséges pluszt, mondhatom.

Kláriékkal, Popeyékkel együtt indultunk tovább az éjszakában, Fallóskút felé. Rettenet unalmas szakasz lett volna egyedül. Ugyan egyáltalán nem voltam éhes, a sajt, az olívabogyó és a gumimacik láttán felcsillant a szemem. Csipegettem hát picikét.

A S+ vezetett tovább Mátrakeresztesig, onnan az azonos színű sáv jelzésre változttunk és azon emelkedtünk Hidegkút felé. A ponton leves, sütik és a depós cuccom, azaz a cserezoknim várt. Bár nagy szükségét nem éreztem és a saras cipő le-s-fel vétele se esett túl jól, mégis megléptem ezt a cserét. Bekenegettem a lábikókat frissítő-kenőccsel és így, kicserélődve láttam hozzá a levesemnek. Gyorsan bekanalaztam és már indult is tovább a társaság. Ezúttal Popeyékhez csatlakozva haladtam, majd Nagyparlagnál ismét beértük Kláriékat. A különféle zöld jelek kombinációjával (Z4, Z, Z3) a túra legnehezebb szakaszát tudtuk le, így mire P P3-ön felértem a Muzslára, fellélegeztem. Korainak tűnhet, főleg azért, mert rendkívüli módon utálok innen lemenni, de mégis, tudtam, hogy a neheze megvan. (Igazam volt.)

Még vaksötét volt a Muzslán, de már enyhén pirkadni kezdett, mire leértünk. A Nagy-Koncsúr tisztásáról nagyjából semmit se láttunk Pásztó fényein kívül. A Diós-pataknál elidőztünk picikét, megittam egy adag kávét (mert Klári sokallta, amit kapott). Eltettük a lámpáinkat és még együtt indultunk tovább, bár egyre jobban elszakadtam túratársaimtól (mondhatni „kilőttem” előre), innen lényegében egyedül folytattam tovább a Z jelzésen, amit S+-re cseréltem, hogy megmászhassam János várát (jó kis négykézlábas emelkedő). A Havas szinte fenyegetően meredt fölém, aljában, a Kénes-forrás közelében újabb EP volt, ezúttal valóban csak a pecsétért álltam meg. Újabb jó kis négykézlábas kapaszkodás követte, majd a Havas tényleges emelkedője. Egyáltalán nem is volt vészes. Felfelé két embert előztem. A csúcson lévő pontra érve meg is jegyezték, milyen friss vagyok. Igazuk volt. Csúcsformában voltam. Ettem-ittam és továbblódultam, még mindig a S+-en, kihasználva a lendületet. Fajzatpusztán a újfent rostos lével frissültem, valami sósat is ropogtattam. A Káva majd a Tót-Hegyes következett. Emelkedő, nyami!!

A Z4 kicsit soká váratott magára, de a csúcsra vezető oda-vissza hamar meglett. Az itiner ide palacsintát ígért, de szerintem az olyan, mint a Loch Ness-i szörny... átlagember még nem látta. Kicsit se bánkódom, vizet iszok, jó sokat és postafordultával megcímzem magam az utolsó emelkedő felé.

Visszaérek a Z3 elágazójába, továbbindulok a szalagozással erősített Z+ jelzésen a Z4 felé. Nagyon jól jöttek a szalagok, de még így is sikerült 2-3 percet jobbra-balra nézelődve tiprolódással tölteni... de végül csak meglett az a bizonyos utolsó kiemelkedés, a Világos-hegy.

A pontőrök már jóval a felérkezésem előtt észrevettek ugyan, de nekem még némi fotózhatnékom akadt az utolsó pár méteren. Mármint tényleg, ezúttal nem alibiből: nagyon szép virágok bújtak elő a sziklák közül. A csúcson megkaptam az utolsó igazoló bélyegzést az itinerre és egy felülmúlhatatlanul jóleső arcmosással frissülhettem. A szöveges leírás szerint "innen már le kell gurulni Gyöngyöstarjánba", ám ez senkit ne tévesszen meg: ez a túra legnehezebb része. Előbb meredek és sziklás, utána meg végtelen hosszú és kőkemény. A faluba érve azonban levakarhatatlan mosoly kezdett az arcomra rakódni: nemhogy 30, de 28 órán belül megcsináltam, mindezt úgy, hogy csak annyit adtam ki magamból, amennyit feltétlen szükséges volt. Besétáltam a célba, kiválasztottam a kövem, megkerestem a csomagom és némi cica-mosdás után átöltöztem. Ettem egy tál levest és egy csomó sütit és örömmel konstatáltam, hogy a rettegett Mátra 115 nem is volt olyan nehéz, mint hittem.

Mindenkinek csak ajánlani tudom:

„A Mátrát végigjárni nem kell félnetek jó lesz ha mindnyájan elindultok én nem ellenzem". ;-)

 


U.I.: Jövőre muszáj lesz visszajönnöm, mert az nem létezik, hogy ez ennyire könnyű legyen!

(De igen, létezik. Mindez a vérprofi szervezésnek köszönhető. Nekünk túrázóknak gyakorlatilag csak annyi a dolgunk, hogy gyalogoljunk keresztül-kasul a csodaszép Mátrán.

ÉS EZT NEM LEHET ELÉGSZER MEGKÖSZÖNNI!)

SÁRGA 70

A tavalyi év egyik legnagyobb személyes sikerélménye volt számomra, hogy a Karancs-Medves jubileumi ötvenes távja után (néhány órával) elindultam, majd szintidőn belül célba is értem a Sárga 70 túrán, úgy, hogy igazából nem is terveztem azt.

Csupa-csupa élménnyel és egy levakarhatatlan mosollyal tértem haza. Oly mértékben megtetszett ez a túra, hogy idén már fel se merülhetett kérdésként, hogy mi legyen a program május elsejére.

Vonat helyett ezúttal pótlóbusszal sikerült megközelíteni a rajtnak helyt adó esztergomi vasútállomást. A buszon az átlagosnál több turista kinézetű egyén utazott ezúttal is, kivétel nélkül a végállomásig.

Mivel csak 23:00-tól lehetett indulni, belefért még egy sörözés is a szokásos készülődésbe. Sok-sok ismerős arc tolongott a rajtban, örültem, hogy nem kell majd egyedül mennem, azonban rajt után valahogy mégis másképp alakultak a dolgok. Meglódultam.

Az első szakaszon nem volt számottevő emelkedő se, ami megállított volna, így az első 30 km-en sikerült végig 6 km/órás átlaggal sétálni.

Az első bélyegzés a Vörös Keresztnél volt, ezután következett az éjszaka legszebb része: kilátás a város fényeire és itt csapta meg az orromat először az orgonaillat, ami aztán hellyel-közzel végigkísért a túra teljes távján.

Az erdőbe érve Pilisszentlélekig aztán semmi érdemleges nem történt, figyeltem a jelzésekre, a tavalyi emlékeimet kotorásztam fejben (egész szépen fedte egymást a kettő), majd megérkeztem a kutyaugatástól hangos Pilisszentélekre. Már a falu előtt halványan látszódott a Pilis-nyereg kontúrja, ahová a falu végén meg is kezdtük a felkapaszkodást. Itt értem utol Kláriékat, majd Popeyéket. Átbukva a nyergen leszaladtunk Klastrompusztára, lebélyegeztettem az itinerem és 10 perccel a hivatalos nyitás előtt továbbindultam a túra legunalmasabb szakaszán, Pilisvörösvár felé. Nagyjából az Iluska-forrásig untam magam, de az nagyon jó volt, hogy egész gyorsan sikerült haladni. Ezen a szakaszon hellyel-közzel néhány futóval (Anita, Atros, Don Razzino, stb.) haladtam együtt. Én örültem a gyorsaságomnak, ők meg szenvedtek a lassúságtól, de a pontnyitások miatt kénytelenek voltak fékezni a tempón.

Az Iluska-forrás után, a Fehér-hegy (szokásos mumusom) ezúttal végre nem kényszerített megállásra, sikerült egy szuszra legyűrni és még mindig tartva 10 perces előnyünket a pontnyitásokhoz képest, megérkeztünk a Vörös-hegyi pontra. Itt sem kellett várni a bélyegzésre, azonnal lódultunk is tovább. A gázvezeték homokos lejtőjén ért utol a Rudi-vezette négy fős gyorsvonat. Szóvá tették a gyors tempómat, miközben elsuhantak mellettem. Muhaha. Bagoly mondja...

...csoszogtam tovább.

Még vaksötétben értem a vörösvári kálváriára, nem volt feltételes pont, de vártunk picit, hátha nyitásra megjelennek a pontőrök. De nem. Továbbálltunk a Sramli felé. A ponton még elég kezdetleges készültségi állapotok uralkodtak, így miután kentünk magunknak egy-egy lekváros kenyeret, előkerült a bélyegző is. Pecsét, kaja, és picit le is ültem. Innen úgy döntöttem leszakadok az élbolyról, jő lesz nekem a magam fényképezős tempójában, különösen úgy, hogy hamarosan kivilágosodik...

...az Antónia-árokban jártam, amikor kezdett előbukkanni a Nap és pontban 5:00-kor felértem a Zsíros-hegyre. A Muflon előtt állt egy autó, amit pontnak néztem, de valójában csak Anitáék depósa volt. Megkínáltak palacsintával, mondjuk éhes épp nem voltam, viszont a víz, amit adott nagyon jól jött.

Pecsét a kocsma előtt, mert az még sajnos zárva volt, majd irány tovább Solymár felé. Az Alsó-Jegenye-völgy előtt elmajszolgattam néhány Dunakavicsot és szörppel töltekeztem a szokásos frissítőponton, a Rózsika-forrás előtti tisztáson pedig begyűjtöttem az igazoló bélyegzőt. Következett a végtelen hosszú oldalazás a Virágos-nyereg felé, ami ezúttal rövidebbnek tűnt a szokásosnál. Annyira kerestem a feltételes pontot a Kötők padján, hogy annak híján egyszer csak a Virágos-nyergi büfé előtt/alatt találtam magam. Nyomtam egy kéktúra bélyegzőt a Kötők padja üresen maradt pecséthelyére és felszaladtam az Újlaki-hegyre. Újabb pecsét és szép kilátás. A lefelé menet már kevésbé esett jól, mivel egy balos kanyarnál túlszaladtam a sárgán és egy régi kék kereszten lefutottam a kékig. Hoppsz. Kispistázás helyett szépen visszasétáltam az elágazóig, de szerencsétlenségemre pontosan szembe indultam el a sárgán, vissza Esztergomba. Tévedésemre akkor jöttem rá, amikor egyszercsak Bell Sanyi jött szembe. Ó, « Hogy az a Mari néni kirojtozott, ráncos szélű, lötyögősre tágított, lilabojtos búcsújáró papucsa! » [ (c)Ottorino ]. :-) Jót röhögök magamon, és futóléptekben megindulok meg visszafelé, most már tényleg Hűvösvölgy irányába. Végül sikerült megtalálni. Félórát vesztettem, így 8:30-kor értem a pontra. Zsíroskenyér és szörp reggelire, majd irány tovább a Nagy-Hárs-hegyre. Ez is jobb volt felfelé, mint lefelé, de szerencsére itt már nagyon nehezemre esne nem megtalálni a sárgát. :-)

Szépjuhásznénál újabb kulacstöltögetés, majd még egy nagy lendület a Csacsi rét felé, mert az valahogy mindig nagyon messzinek tűnik... ééés tovább. A következő cél, amit belőttem magam elé az már a nagyszénásszugi frissítőpont volt, ami tavalyi emlékeim alapján az egész túra egyik legjobb része.

Finom hűs bodzaszörpöt ittam és a kulacsba is töltöttem, ez már egészen a célig elégnek bizonyult. Sorrentónál újabb ellenőrzőpont, innen pedig már valóban nincs más hátra, mint Budaörs. Először csak a város felé kiérve figyelhettük hossssssszan oldalazva a hegyen, majd a várva-várt Huszonnégyökrös-hegy nyergében lévő pontot elérve megindultunk lefelé. Már csak egy "Törökugrató" névre keresztelt apró kis bucka várt megmászásra, de ezt az akadályt is könnyedén vettem, mivel emlékeztem a nyomóskútra az aljában. A legszebb jutalom! Kár, hogy a cél még picit odébb van.

A Törökugrató csúcsán Petami készült éppen ropogósra sülni, magamban jót mosolyogtam rajta, hisz még egy hete se volt annak, hogy a Káli 60-on kifejtette, hogy ember nincs a világon, aki nála jobban gyűlölné a kánikulát. Muhaha.

A nyomóskútnál frissülés után a túra során először olvastam bele az itiner szöveges leírásába, hogy ne tévedjek el Budaörs utcáin a cél felé menet. Jó volt a leírás, de ki is volt szalagozva, így gond nélkül szambázhattam be végül a célnak helyt adó kocsmába.

Szuperjó túra volt idén is, köszönöm. Imádom ezt a színt! ;-)

Egy nap alatt végig a Balatoni Kéken

 

Az egész Tihanyban kezdődött. 2011. február elején nagynéném vetette fel, hogy menjünk egyet kirándulni a Téli Tihany teljesítménytúrára. A távválasztásnál gondolkodás nélkül vágtam rá, hogy a 20 km-es, azaz a leghosszabb távra nevezzünk. Csodálatos idő volt, a túra minden percét imádtuk. Már másnap csak azon járt az eszem, hogy hová menjek legközelebb. Végeláthatatlan lavina indult el ezzel, az addigi életem pedig teljesen a feje tetejére állt. Megtaláltam a sportom: teljesítménytúrázó lettem. Ahogy teltek a hetek egyre hosszabb és hosszabb túrákra neveztem be, végül három hónap elteltével ott álltam a Kinizsi Százas rajtjában. Teljesítettem. Leírhatatlanul felemelő élmény. Folytattam tovább a túrázást. A tavalyi évben már több 100 kilométeres túrát is tervbe vettem, szám szerint nyolcat és mindet sikerrel teljesítettem. 2012-ben összesen 88 darab teljesítménytúrán vettem részt, több mint 3700 km-t gyalogoltam. Ez végül a Teljesítménytúrázók Társasága által minden évben kihirdetett Év Teljesítménytúrázója összesítésben, 18-36 éves kategóriában, nők között a második helyre volt elég.
A rengeteg átélt élmény és új barát és ismerős egészen hatására egészen átalakultam. Olyan rengeteg, megfizethetetlen, megfoghatatlan dolgot kaptam, hogy úgy éreztem nekem is adnom kell valamit ennek a világnak. Én is szervezek egy túrát!
Választásom a Veszprém Megyei Természetbarát Szövetség néhányszor megrendezett, ám jó pár éve már szünetelő túrájára esett, amely a Balatoni Kék sáv turistajelzésen vezet végig. A jelzés hossza több mint 100 km. Pétfürdő vasútállomásáról indul és a badacsonyi mólóig tart.
A túrám a jövő héten lesz, ezért az elmúlt hétvégén Gáborral ketten egyvégtében végigjártuk az útvonalat.
Az időjárás nem volt túlzottan kegyes hozzánk, mert bár nem volt hideg, az eső sajnos végigkísért bennünket. Pétfürdőtől Paloznakig, azaz világosban igazán kellemes, ámde felhős kirándulóidőnk volt, majd a sötétedéssel a túra második felére megkaptuk az égiek áldását is, bár igen rapszodikusan, mert hol esett, hol nem.
A csapadéknak és a hóolvadásnak köszönhetően Balatonfüredtől kezdve egyre sárosabb volt az út, de az útvonal kijelöléséből adódóan a sok aszfaltos szakasz se esett igazán jól a talpaimnak.
A jelzés azonban alapvetően nagyon szépen végigvezet a Balaton északi partjának Veszprém megyei részén. Indulás után rögtön a különleges hangulatú péti dombok között találtuk magunkat, majd Litér előtt, fenn a Mogyorós-hegyen még nem túl tiszta, enyhén ködös időben is csodálatos kilátásban gyönyörködhettünk, túránk során itt pillantottuk meg először a Balatont. Litér után a vadregényes Rom-kúti-völgy következett, majd a hóvirágoktól fehérlő Malom-völgyön át lesétáltunk Vörösberénybe. Az erődtemplomot is érintve mentünk tovább Balatonalmádi központja felé, majd emelkedni kezdtünk a Csere-hegyi kilátó irányába. Miután megcsodáltuk a kilátást leereszkedtünk Alsóörsre, onnan a műúton mentünk tovább Lovasra, szőlőskertek közt sétáltunk át Paloznakra a kálváriától pedig megindultunk felfelé a Csákány-hegyre. Mivel a korábbiakban sok idő telt el egyeztetésekkel és a helyes útvonal keresésével, a tetőre érve ránk sötétedett. Így azonban olyasmit láthattam fentről, amit korábban innen még soha: az éjszakai Balaton-partot, pedig gyerekkorom nyarainak jó részét töltöttem itt Csopakon. Amint leértünk a faluba, átkeltünk a 73-as főúton és újra emelkedni kezdtünk az Öreg-hegyre. Csodaszép modern "paloták" közt vezet itt az út végig az Öreghegyi utcában, melynek végén jobbra fordulva újra az erdőbe tértünk és felkapaszkodtunk a Péter-hegyre. Innen csak a Koloska-völgy irányába van kilátás, a csúcson nincs semmi más, mindössze egy csúcskő. Viszont a túra egyik legnehezebb szakasza innen lejutni. A hegy Balatonarács felőli oldala a Balaton-felvidék egyik legcombosabb kaptatója. Amint leértünk szinte rögtön mászhattunk is felfelé újra, ám ezúttal a következő, azaz a Tamás-hegyre. Ez már valamivel barátságosabb különösen most, hogy egy rövid, ámde eddig igen veszélyes szakaszon kijavították a szerpentint. Üröm az örömben azonban, hogy egyszersmind bozótirtás is volt a környéken, így a turistaút gyakorlatilag eltűnt, ágakon, gallyakon bukdácsolva voltunk kénytelenek mászni az erdő irányába. Remélhetőleg nem azért irtottak ki ekkora területet, hogy aztán teljesen beépítsék... de ha mégis, remélem, ügyelnek rá, hogy a turistaút továbbra is járható legyen.
A Tamás-hegy keresztjéről újra megcsodálhattuk az éjjeli Balaton partot, majd leereszkedtünk Balatonfüredre. A kék sáv a Vörös templom előtt halad el, épp csak érintve a központot, lejjebb nem merészkedik a városba, majd a Papsoka templomrom után újra emelkedni kezd az út. Egy fennsík szerű réten haladunk egyenest a különleges hangulatú Evetes-völgy irányába. Majd egy újabb aszfaltos szakasz következik a Tótvázsony-Balatonszőlős műút mentén.
Megmásztuk előbb a Kis-, majd a Nagy-Gellát, átvágtunk a gyönyörű Cseri kastélyszálló parkján és - bár ezt a kék sáv nem érinti - mi mégis betértünk Zádorvár romjaihoz.
Tájékozódás szempontjából nehéz szakasz következett, a Hideg-hegy környékén álmosan bolyongva kerestük a jelzést, majd egy hosszú egyenes szakaszon, szántóföldek mentén haladtunk tovább. Mencshely fölött kitértünk a Halom-hegyre, itt ránk világosodott, így a kilátást is megcsodálhattuk.
A hegyről leérve - és a kék sávot átmenetileg elhagyva - betértünk Óbudavárra, majd a kékre visszatértünk a kékre ugyanott, ahol letértünk. Egy alig pár méter hosszú kék romjelzésen kitértünk a herendi templomromhoz, majd átvágtunk Szentantalfán és a tagyoni szőlőhegy oldalában kanyarogva érkeztünk meg Hegyestűhöz. Innen előbb aszfalton, majd rettentően sáros földutakon gyalogoltunk tovább egy végeláthatatlan egyenes mentén. Kővágóörs előtt, Kis-Hegyestű alatt utunk újra aszfaltra váltott és egészen Kékkút végéig gyötörte talpainkat. Szinte megváltás volt Salföldre érkezni. A Természetvédelmi Majortól újra felfelé indultunk tovább Aligvárimajor felé. Szőlők közt sétálva értünk el a kék utolsó emelkedőjéhez, az Őrsi-hegy lábához. A piros sávot elérve, élesen jobbra fordultunk, Badacsonytomaj felé. Erdőben, majd szőlők közt haladtunk lefelé, kiértünk a Káptalantótiba vezető műútra, amelyen ellenkező irányba fordulva megérkeztünk Badacsonytomajra. A templom érintésével átsétáltunk a városon, majd a sínek felett és egy újabb, ámde az utolsó hosszú egyenes következett, végig a 71-es főút mentén a mólóig.
Ekkorra már kellőképp elfáradtunk ahhoz, hogy a célba érkezés öröme katarzis-szerű élménnyel töltsön el. Leírhatatlan érzés volt közel 110 kilométer gyaloglás után sétálni kifelé a mólón a Balaton irányába. Homályba veszett a táj, a túlpart se látszott, csak a szinte zöldes fehérnek tetsző víz, a köd, az nádas és a keleti irányban a parton sorakozó hegyek vonulata. A talpam még mindig sajgott, de többé már nem érdekelt, mert végre célba értünk.

Pilis barlangjai 90

 

Már tavaly is szemeztem ezzel a túrával, de akkor, február utolsó előtti hétvégéjén a csodaszép havas táj és a jó társaság inkább a Budai trappra csábított, amit nem bántam meg. Jó döntésnek bizonyult, mivel ott és akkor tökéletes volt a "trapp", idén pedig izgalmasabb útvonalon és jóval barátságosabb időjárási viszonyok közepette kutathattuk a Pilis barlangjait.

A kaland valahol a III. kerületben indult. Már a buszról leszállva a zöld barlangjelzést követtük, de az első barlang elérése előtt még beneveztünk a túrára a Királylaki utcában.

Aztán kapásból nekiindultunk a hegynek fel egy bemelegítésnek kiváló emelkedőn az eredetileg meghirdetett rajthely, a Táborhegyi-barlang felé, ahol ellenőrzőpont nem, de csodaszép kilátás az volt.

A Z+, majd a Z sávon kanyarogtunk az OKT eléréséig, ahonnan jól ismert utakon, az Árpád-kilátó érintésével értünk el az első ellenőrzőpontra, az Oroszlán-sziklához. A kék sávot egészen Hűvösvölgyig követtük, majd ott sárgára cseréltük és megindultunk a Hárs-hegyek felé. A második ellenőrzőpont a Bátori-barlangnál volt, ahová ezúttal be is lehetett menni. Ezt fájó szívvel, de kihagytam, mert hosszú sor állt előtte és épp nagyon korgott-morgott a gyomrom, muszáj volt megetetnem valamivel. A Hárs-hegy túloldalán kitértünk Szépjuhásznéhoz meglátogatni ismerőseinket Normafa-túrák rajtjában, majd miután leküzdöttük a Normafa 10 után érzett ellenállhatatlan vágyainkat (tempónkat ismerve jól tettük ;-), továbbindultunk a P jelzésen a Fekete fej felé.

A csúcson agyon-fotóztam a tavasz (számomra) első hóvirágait, a látvány fülig érő mosolyra húzta a számat. Ezzel a lendülettel sokkal könnyebb volt lebukdácsolni a köves lejtőn. Máriaremete felé vettük az irányt, a PO szokásos kerítés menti szűk ösvénye után újra elértük az OKT vonalát és a Remete-szurdokon keresztül megindultunk a Remete-hegy felé. Meglepődve, de azért örömmel tapasztaltuk, hogy a patakban van víz. Ez az átjutást ugyan némileg megnehezítette, de nagyon tetszett a csörgedező patak látványa, mert én eddig itt csak kiszáradt mederrel találkoztam.

Felmásztunk a Remete-hegyre, a Hétlyuk-zsombolyhoz sajnos nem térhettünk ki, így egészen Zsíros-hegyig kéktúráztunk, majd a két héttel korábbról ismerős Z sávon ereszkedni kezdtünk solymár felé, de előbb még tettünk egy kis kitérőt a Solymári ördöglyukhoz, ahol a bélyegzőt a barlang mélyén találtuk. A barlangszájtól csodás kilátás nyílt a Kevélyekre és Solymárra. Tovább a Z sávon, a városba leérve beugrottunk egy boltba némi élelem-utánpótlásért, mivel tudtuk, hogy ezennel nemcsak Solymárt, de úgy általában a civilizációt is elhagyjuk jó néhány órára.

 

A 10-es úton való szokásosan veszedelmes átkelés után a Házi réti-víztározónál újabb ellenőrzőpont és ezúttal egyben frissítőpont volt. Zsíros kenyér, korty víz és egy csoki a hátizsákomból és irány a Kevély körüli hullámvasutazás, ami ezúttal egészen a Kevély-nyeregig tartott. A nyeregbe érve csalódva láttam, hogy bár itt is találkozik a "négy szín", mégse festették fel egy fára mindet. Hüpp. :-(

Előbb egy jobbos kitérővel a Z jelzésen meglátogattuk a Kevély-nyergi zsombolyt, majd ugyanott visszatértünk a nyeregbe. Ekkor ért minket másodszor utol Oberon, aki Szépjuhásznénál tett egy "Normafa 10" elnevezésű betétkört a túrába.

A S jelzésen továbbhaladva értünk el a Mackó-barlangot, onnan lecsúszkáltunk a Csobánka feletti elágazóba és újra a K sávon folytattuk a túrát. A műút keresztezése után nem sokkal balos kitérőre csábított a K barlangjelzés, egy nagyjából 1 km hosszú oda-vissza szakaszra a Macska-barlanghoz.

Visszatérés után nem sokkal a K sáv jobbra kanyarodott Szentkút felé, a Z jelzésen folytattuk utunkat a hihetetlenül Hosszú-hegyen, ahol a monotóniát egy újabb ellenőrzőpont (Hosszú-hegyi zsomboly) és a csodaszép kilátás törte meg.

A Z jelzéstől a Trézsi-kút kedvéért váltunk meg, onnan pedig szalagozás vezetett a Szántói kőfülkéhez. Egy újabb oda-vissza szakasz igen meredek emelkedővel.

Visszaereszkedés után a szalagozáson továbbhaladva hamarosan ismerős helyen találtuk magunkat, a S+, majd a SÁR-ga jelzéseket majdnem Klastrompusztáig követtük, de még előtte jobbra tértünk a P, majd P barlang jelzésen a Legény-barlang felé. Szerencsére az ellenőrzőpont fiúknak/lányoknak egyaránt a Legény-barlangnál volt. :-)

Ehhez a barlanghoz is meredeken kellett felmászni, szerencsére ezt az utolsó pár méteren egy kötél kihelyezésével könnyítették.

Itt már teljes sötétségben haladtunk a Pilis-nyerget megcélozva. A tájékozódásban kiváló fényvisszaverős cetlik segítettek minket. A Pilis-nyergi víznyelőnél sajnos nem tudtunk pecsételni, mert a kihelyezett bélyegző valószínűsíthetően leesett, talán pont a barlangba. :-( A nyeregbe felérve a Z, majd a Z4 jelzéseket követve érkeztünk a Sasfészek-kulcsosházhoz (ide vissza kell térnem világosban), majd a S4 meredek lejtőjén indultunk tovább a pusztában. A Sátorkőpusztai-barlangoz vezető útról leginkább a néhány fel-felbukkanó piros, fényvisszaverő cetlire emlékszem...

...maga a barlang azonban a túra abszolút csúcspontja volt. Épp turnusváltáskor érkeztünk. Mi jöttünk, Kláriék, Popeyék, Lestat, satöbbiek épp távoztak. Talán egy órát töltöttünk a barlangban. Izgalmas lemászás, érdekes, szakavatott és lelkes "tárlatvezetés" és finom, meleg tea után indultunk tovább térképet előkészítve, mert állítólag az Esztergom-Dobogókő műút környékéről eltűntek a szalagok. Szerencsénk volt, mert mire mi odaértünk, a szalagok újra kikerültek, így különösebb gond nélkül sikerült ránavigálnunk magunkat arra a bizonyos S jelzésre. Be is álltunk irányban Budaörs felé, de ezzel még májusig várnom kell, mert ezúttal még Pilisszentlélek előtt balra letértünk róla az Ecset-hegy irányába. A túra leginkább embert próbáló szakasza következett. Álmos épp nem voltam, de sajnos ez egy borzalmasan hosszú és unalmas szakasz volt - de nincs alternatívája. Ez van, aki Dobogókőre akar jutni ezen át kell esni. :-P

Némi felüdülést jelentett, amikor elértük előbb az Ecset-hegy, majd a Saolin-falunál lévő ellenőrzőpontot, de utóbbinál mi sajnos már nem kaphattuk meg az itinerben ígért teát, mert minden zárva volt addigra.

Nem volt más hátra, mint előre. Meredek mászás fel Dobogókőre (ilyenhez még korábban úgyse volt szerencsém). A négykézlábas kúszás-mászást egy kis műutas szakasz, majd egy újabb ellenőrzőpont, a Disznós-árki barlang szakította meg, hogy aztán folytathassuk tovább toronyiránt a torony irányába. Az igazsághoz hozzá tartozik, hogy ezt látványosságot nem tudtam kellőképp értékelni, mert a hosszas Ecset-hegyi menetelésben igencsak elcsoffadtam szellemileg. A tetőre felérve nem tértünk ki a kilátóhoz sem, bár ezúttal sok valószínűleg mindent nem láthattunk volna ki, hanem rögtön lódultunk is tovább a másik oldalon lefelé a K jelzésen előbb a Hideg-lyukak, majd a Szopláki ördöglyuk irányába. Utóbbinál már a lámpát is eltehettük, a világos beköszöntével az átmeneti zsibbadtságérzet után már életkedvem is visszatért, főképp mert innen már tényleg nem volt más hátra, mint a Z jelzést követve lecsorogni Pilisszentkeresztre, majd fel a Som-hegyi kulcsosházhoz. A célban oklevelet, szép kitűzőt, sajtos makaróni-szerű kaját és teát kaptunk és némi tányér fölött punnyadós relaxáció után elindultunk a hazafelé vezető úton. Ezúton is köszönöm Andrásnak a fuvat, aki egészen Pomázig vitt minket, ahonnan HÉVvel, majd HÉVpótlóval végül villamossal értünk vissza a belvárosba.

 

Szenzációsan jó túra volt, valami igazán különleges élmény  részese lehettem. Köszönöm!

Palóc LeFaGySz 2013

 

Táv: 49 km Szint: 2442 m

 

Hol is kezdjem? Talán ott, hogy szeretek minden évben újabb és újabb kihívásokat állítani magam elé. A kihívás tárgya lehet a táv hossza vagy épp a szintemelkedés mértéke is, de ezúttal az extrém téli körülmények kerültek a fókuszba. Tény: télen valahogy nehezebben megy. A tavaly április végi Karancs-látogatáson tudtam meg, hogy bizony jövőre, februárban itt téli túra lesz, nem is akármilyen. Ahogy közeledett a dátum, úgy változott a hangulatom is. Leginkább az időjárás viszontagságaitól féltem. Mi lesz, ha minden tiszta jég/sár/hó lesz? Bölcsen tettem, hogy már a túra előtt egy héttel tudtam,a "babatávra" fogok nevezni. :-D

Bíztam a Karancs-Medvesben. Mindig jó volt hozzám. Azt hiszem simán megszavazhatom kis hazánk legbarátságosabb és legimádnivalóbb vidékének...

...és nem tévedtem.

 

Somoskőújfaluból rajtoltunk és mindjárt az elején indulhattunk is neki fel hegyre, a hírhedt sárga jelzésen. Ez volt a túra legnehezebb része. Csúszós, keskeny ösvény a hegyoldalban, hol többé-hol kevésbé meredeken. Szinte megváltás volt felérni a Karancs-nyeregbe, ahol a P3 csúcs felé vezető ágán folytattam utam. Átestem a holtponton. A rádiótorony kerítéséhez érve ezúttal azonban nem jobbra fordult az útvonal, hanem balra. Pár lépés után ellenőrzőpontra bukkantam és rögtön utána meg is indultam lefelé.

Hoppá! A kilátóért még egy kicsit küzdeni kell. Jól szalagozott úton kellemes lendület vitt egészen a következő ellenőrzőpontig, le a Málnás-völgybe, ahol azonban kedvenc gyümölcsöm helyett be kellett érnem egy szúróbélyegzővel.

Itt értem utol Kékdroidékat és a szélárnyékukban haladva, emelkedni kezdtünk, a cél a Málnás-tető volt. Felértünk, málna helyett ismét csak szúróbélyegzőt találtam. Sovány vígaszként előkaptam egy csokit a hátizsákból, majd lefelé elmajszolgattam...

...pár embert, köztük végül Droidékat is magam mögött hagyva folytattam a hullámvasutazást. Az Északi Zöldet elérve egy igen látványos emelkedő került az utamba, amit két-három szusszanásnyi megállás után sikerült elfogyasztanom. Fent újabb szúróbélyegzőt találtam. Bár épp szomjas voltam, a metsző, jeges szélben nem sokat tököltem az igazolással, gyorsan továbbálltam a bokáig érő határkövek mentén.

A Karancs-kilátónál sikerült kattintanom egyet-kettőt, ittam is egy-két kortyot, de fel már nem mentem, mert a köd miatt nem sok értelmét láttam.

Itt ért utol Anna, így egy szakaszon, nagyjából a Ceberna-völgyig együtt haladtunk. A mai napra ütemezett utolsó Karancs mászásom volt ez, a kápolna meglátogatása.

Csodálatos ez a hely. A legszebb fekvésű kápolna a világon. Ide mindig olyan jó megérkezni. Pár percet töltöttem itt, fotózgattam picit, még egy röpke imára is volt időm...

...és lendületből tovább lefelé. Előbb vinatti és Soós Ádám, majd Brigi és Vagdalthús jöttek szembe. Utóbbi kissé elcsoffadva. Kisegítettem két magnéziumos pezsgőtabival.

A P3 város felé lejtő ága következett, útbaejtve az Elemér-forrást. Két korty kólám volt már csak, így ez a lehető legjobbkor jött. Feltöltekezve gurultam tovább a Tóstrand felé.

Átkeltem a 21-es úton, majd balos kanyarral a Z4-et követve befordultam arccal a Salgóvár felé. A Z4-et szalagozás rövidítette, majd átvezetett a P sáv jelzésre. Még a PL elérése előtt újabb szúróbélyegzőre bukkantam. Pedig ez még közel-s-távol nem a Boszorkány-kő, ahová a következő pontot vártam. Valóban. A pont neve "Bárhol, bármikor". Ezúttal a titkos EP-nek fenntartott macsek fejét kellett átszúrni. Pár lépéssel később elértük a PL jelzést és egyre intenzívebb emelkedésbe kezdtünk fel a Boszorkány-kőre. Itt értek utol újból Brigiék. Vagdalthús szemmel láthatóan jobb állapotban volt. A szúróbélyegzőnél utolért még vinatti is, nem általlott megkérdezni tőlünk lányoktól, hogy melyikünk érzi itt otthon magát. Én nem kapcsoltam elsőre éskapásból rávágtam, hogy én igen, tekintve, hogy a Karancs-Medves vidéke igencsak a szívem csücske. No de sebaj, akkor boszi vagyok, na és? :-P

Egy pillanat erejéig megindultam a csúcs felé is, aztán láttam, hogy sok kilátásra itt sincs esélyem, pedig milyen szép is innen a két vár meg a Magas-Tátra! Szóval irány tovább! A Salgóvár tövében lesifotós üzemmódban vártak ránk a szervezők, mosolyogtunk szépen, oszt jobbra el, a Medves felé vettük az irányt, hogy a S+ és S sáv kombinációval újra elérhessük az Északi Zöldet, mert a Macsó Lámpa...öööö... Matyó Lápa immár csak rám vár.

Hosszas menetelés után, egy többnyire viszonylag kényelmesen széles keréknyomban végül egy jobbos, majd egy éles balos kanyarral ráfordultunk az országhatárra és megpillantottuk az előttünk álló hullámvasutat.

Elkerekedtek a szemeim, fülig húzódott a szám és szinte fejest ugorva vetettem bele magam ebbe a soha véget nem érő játékba. Meredeken fel, majd újra le. Néhol seggen csúszva, néhol négykézláb mászva. Volt, hogy előreengedtem a mögöttem haladót, volt, hogy visszaelőztem. A szakaszt többé-kevésbé pesza és vinatti társaságában teljesítettem. A szúróbélyegzős ponttól, illetve az azt követő emelkedőtől kezdve azonban pesza kilőtt, vinatti lemaradt, így újra magányosan róttam a kilométereket.

A(z állítólag) Tolvaj-hegy meredekségű falon másztunk vissza a Medvesre, itt is többször igénybe vettem a mancsaimat, de lefelé sikerült elgurulni a Kő-park elnevezésű szúróbélyegzőig. Itt még egyszer utolértem peszát, engem pedig gjekler-ék (akikkel a túra teljes hossza alatt kerülgettük egymást). Táskából a fejemre aplikáltam a lámpámat, felkészülvén az esetleges villanyoltásra, zsebembe csúsztattam az utolsó csokimat irány a Salgóvár!

De előbb még Somoskő. Még jól látszott a vár, bár nem nagyon tudtam gyönyörködni benne, mert kissé beijedtem a falu szélén hangosan ugató és egyre csak közeledő kutyától. Somoskőre már szürkületben értem, de mégsem kellett felkapcsolnom a lámpát, amikor elhagytam a falut, mert a hóban még mindig jól lehetett látni. Csak nem sokkal Eresztvény előtt éreztem szükségét pár pillanat erejéig, de a Dornyai-turistaházhoz vezető úton megint nem kellett. A PL jelzésen annál inkább. Felbotladoztam a várba, meglepve tapasztaltam, hogy a szúróbélyegző az első lépcsőnél lett kirakva, így fel se kellett mászni a toronyig.

Ekkor már sötét volt, így "hobbiból" sem tettem meg a kitérőt. Ittam egy kortyot az Elemér-forrás vizéből, amiből még mindig volt, az órámra pillantottam és örömmel láttam, hogy sietnem se kell, kényelmes sétával is beérek a célba 8 órára.

A jól ismert PL, S+ és S- kombináció, ezúttal szemből, kellemesen gurulva lefelé, vissza Somoskőújfalura. Jobbos kanyar a boltnál, majd a főút mellett egyenest vissza a Somosi Panzióba.

19:40 körül értem célba, fülig érő mosollyal életem egyik legnagyszerűbb túrája után. Azt hiszem ez az élmény egyedül a 2011-es Szurdokhoz mérhető.

Szuper túra ez a LeFaGySz. Szenzációsan jól éreztem magam
és az első egy kilométer kivételével a túra minden percét élveztem. KÖSZÖNÖM!

 

U.i.: Hogy jövök-e a Pilisbe? Kapásból rávágnám, hogy igen, persze, ugyanakkor azért felmerül a kérdés: lehetséges a Karancs-Medves-t felülmúlni? Ugyan, kérem... :-P

BRTNICKÉ LEDOPÁDY 25+100

 

"You know a dream is like a river
Ever changing as it flows
And the dreamer's just the vessel
That must follow where it goes
Trying to learn from what's behind you
And never knowing what's in store
Makes each day a constant battle
Just to stay between the shores."

(Garth Brooks - The River)

 

Félelemmel vegyes izgatottsággal vártam ezt a túrát. Ugyan nem voltam tavaly, de mégis belegondoltam abba, milyen lehet jeges, mínusz huszonöt fokos körülmények közt száz

kilométert menni (esni-kelni). Szerencsére félelmeim alaptalannak bizonyultak, az időjárás többé kevésbé kegyes volt hozzánk. Ugyanakkor a tavalyi túra képeit tátott szájjal bámulva igazán izgatottan vártam, hogy idén én is láthassam ezeket a jégeséseket.

Csütörtök délután öt óra tájt csatlakoztam Popeyékhez, majd úgy ...ööö... jó néhány órányi autókázás után késő éjjel (kora hajnalban?) megérkeztünk a cseh-német határ közelében fekvő Valdekbe. A szervezők, meg úgy általában már mindenki, aludt eddigre, egy gyors telefon segítségével kiderítettük hol alszanak a többiek (Lestat, Józsi, Reszelő) és mi is bevackoltunk hozzájuk az éjszaka fennmaradó részére.

Másnap reggel összekapartuk magunkat, megreggeliztünk és feszálltunk a különbuszra Sloup, azaz a hétvége első programjának a 25 km-es, 1100 méter szintemelkedéssel megbolondított "Lužickými horami od Sloupu ke Svoru" fantázianevet viselő túra rajthelyére.

Már a buszból kiszállva gyönyörű látványban volt részünk, egy sziklatömb magasodott fölénk, napórával az oldalában, házzal a tetején. Ide nem mentünk fel, hanem inkább a Na Stráží kilátó felé vettük az irányt, bár még mielőtt odaértük volna,valami még sokkal szebbet találtunk: egy igazán mesebeli szabadtéri színpadot... sajnos a program szerint csak átsuhantunk mellette, de azért tettem egy kis kitért a világot jelent deszkákra. a következő látványosság Svojkov vára volt, előtte a főszervező, Egon várt minket egy frissítő/ellenőrző ponttal. A vár megmászása és szinte minden lehetséges szögből körbefotózása után a "cseh Petra", azaz a Modlivý Dúl nevű sziklába vájt kápolna kápráztatott el.

Láttuk a cseh tanúhegyeket is, az egyiket (Ortel) meg is másztuk, Údolí Samoty elképesztő homokkő alakzataiban gyönyörködtünk, a cseh Holló-kő, azaz Havraní skály tetejére is felmásztunk. Leereszkedtünk Nový Bor városkába,a tourinformban beszereztük a környék főbb látnivalóinak matricáit és egy nagy levegővel neikindultunk a Klíc 759 méter magas csúcsa meghódításának. Fent vastag hótakaró, csúcskönyv és egy meglepetés várt minket: itt értek minket utol (!) Reszelő, Lestat, Józsi és Popeyék... egy jókora elkavarás után. Innen már csak alig másfél kilométer volt hátra a célig, Svor vasútállomásáig, ahol a restiben átvettük a díjazást és 10-20 perc várakozás után befutott a vonatunk is.

Irány vissza Valdekbe a szállásra, ahol hivatalosan is elfoglaltuk a szállásunkat, lefürdtünk, átöltöztünk, megvacsoráztunk, beneveztünk a százasra és eldőltünk egy fél órára aludni.

A rajtba, Bad Schandau / Prossen városkába ezúttal is különbusszal utaztunk, este 9-kor indult. Másfél órán át tartott az út, jót aludtunk, majd arra ébredtünk, hogy már induhatunk is.

Pár pillanatnyi téblábolás után Olaf a tőle megszokottan színpadias :-), bár ezúttal talán kicsit visszafogottabb stílusban, hivatalosan is elrajtoltatta a mezőnyt. Ismét szerencsés húzás volt az első kilométereket a széles, aszfaltos bicikliúton megtenni, mert lehetőséget adott a valahová nagyon sietőknek, hogy könnyedén élre törhessenek, amíg mi a folyóparton elhúzó vonatokban és a városban gyönyörködünk.

Az első ellenőrzőpontnál tértünk le a bicikliútról, miután Olaf személyesen dedikálta az itinereinket és a szabályos tanúhegy formájú Lilienstein "csúcsa" felé vettük az irányt - igaz ebből az éjszakában semmi se látszott. A még mindig igen népes mezőnyben leszakadtam kis csapatunktól és túlmentem a hegyre felfelé vezető elágazón, így némi tétova oda-vissza szaladgálás után végül szemből másztam fel a platóra, ahol a többiek szerencsére kivárták azt az 1-2 perc pluszt, amivel később értem fel. Kiderült, hogy nem csak én jöttem szemből fel, hanem a fele banda szintén benézte az eredeti elágazót.

A túra jó része Németország területén, a "szász Svájc" homokkővidékén kanyargott lépcsőkkel, létrákkal, keskeny sziklaszorosokkal, ahol nem ártott odafigyelni, mert néhol igencsak jeges, csúszós volt az út. Az időjárással viszont szerencsénk volt, mert bár a túra elején ugyan kitartóan csöpögött az eső, mégsem volt olyan elborzasztóan hideg, mint amiket a tavalyi túráról meséltek.

Rathen városában egy csodaszép esti, Elba-parti szakasz után másztunk fel a hochsteini várba, aminek parkolójában újabb ellenőrzőpont és egyben az első frissítőpont várt minket. Volt szendvics, gyümölcs, innivaló, kóla... ez utóbbi nekem nagyon jól jött, ahogy a negyedbe vágott narancsok is. Befaltam vagy húszat.

Újra a homokkő sziklák felé vettük az irányt. Lépcsők, emelkedők, köves lejtők, bevallom őszintén nem sok mindenre emlékszem már abból, amit a vaksötétben ott és akkor látni véltem, de arra határozottan, hogy nagyjából ekkortájt tűnt elő az első "ledopády", azaz jégesés. Majd leértünk a főszervező, Egon Wiesner pontjára, ahol leves és kávé volt az ellátmány. Ez utóbbi főképp a fiúknak volt fontos, én lemondtam róla. A hangulatos csomagtartóban kávézás után még mindig "szász Svájc" területén valami irgalmatlan sok fel-s-le vezető lépcső várt ránk, így a szokásosnál is nagyobb megkönnyebbüléssel hatott a buszmegállónál lévő ellenőrző- és frissítőpont, ahol nagyjából elértük a nemzeti park szélét.

Többek közt finom, forró tea volt az ellátmány. Más is volt persze, de én ezúttal erre fókuszáltam.

Közeledett a hajnal, lassan kezdett kivilágosodni mire Waitzdorfnál végleg elhagytuk a homokkővidéket, ezt azért picit sajnáltuk, mert világosban talán láttunk is volna belőle valamit. A településen Popeyéken úrrá lett az álmosság, így kitértek a közeli vasútállomásra aludni egy pöttyet, mi pedig rendületlenül meneteltünk tovább a sínek mentén.

Sebnitztal viszonylag hosszú és unalmas szakasz volt, maga Sebnitz városka azonban valami tüneményesen bűbájos. Valahol a központban elcsíptük a cseh "Négy színt", ahol a piros-kék-zöld-sárga turistautak együtt vannak felfestve, majd kifelé a városból lendületes emelkedésbe kezdtünk Tanecnice turistaháza, azaz Csehország felé. Még a ház előtt átléptük a határt, majd újfent óriási megkönnyebbüléssel rogytunk le egy-egy székre odafent. Dél volt. Megebédeltünk. A káposztaleves szolgáltatás volt, ezt megfejeltük egy-egy adag rántott sajt/sült krumpli kombóval. A levest kanalazva megtudtuk, hogy Lestat nem szereti a fokhagymát -- csak azt tudnám, miért lepődtünk meg ezen? :-P

A következő szakasz többnyire hosszas aszfaltkoptatást volt Mikulásovicéig és picit még azon is túl, majd Hrazeny-nál elérkeztünk egy emlékkeresztnél lévő újabb ellenőrzőponthoz, ahol végre már elérhető távolságba került Brtníky...

...innen, több, mint 60 km után indultunk egy kis éji maratonra, azaz még 42 km volt hátra a célig.

Életem legnehezebb maratonja volt. A talpam a hóban meneteléstől egyre jobban kezdett felpuhulni, én meg elpuhulni. Tátott szájjal bámultam a "Varhany", azaz "Orgona" névre keresztelt jégesést, közben ránksötétedett. Következő pontunk Jeskyne Víl, egy csodás, ámde viszonylag magasan fekvő barlang volt. Kyjov sziklavára környékén igazán klassz, kalandos szakaszon vezetett utunk, lépcsők, sziklás mászókák satöbbi, a kilátásból azonban nekünk már nem maradt semmi. Némileg bezavart a képbe az, hogy nálam voltam régóta nem használt túrabotjaim, amik akadályoztak a sziklákon való könnyedebb mozgásban.

Doubice előtt nagyon belassultam, elgyengültem. Erősen fontolgattam a feladást, azonban mégse voltam hozzá elég erős - lelkileg. Egy pohár kofola és egy palacsinta öntött belém némi erőt és szerencsére az ezt követő szakasz a sárga sávon újfent kellően izgalmas és kalandos volt ahhoz, hogy jól érezzem magam. Különösen a hosszú-hosszú létra.

Na Tokání turistaháznál azonban kék sávra váltottunk, ami egy unalmas, enyhén emelkedő és rettenet hosszú szakasz volt, vissza Brtníky-be. A legnagyobb baj azonban a csontkeményre fagyott latyak/sár barázdákkal volt, ami elől nem volt menekvés. Kegyetlenül megviselte ez a talpamat, aminek köszönhetően a túra utolsó 30 km-ét 2 km/órás (!!!) átlaggal sikerült csak abszolválnom. Bubu még félálomban is gyorsabban haladt, mint én.

A betétkör utolsó ellenőrzőpontjánál várt meg és próbált lelki erőt önteni belém a hátralevő kb. 10 km-re. Nem volt könnyű dolga. Brtnický-ben sikerült belém diktálnia egy fél pohár magnéziumot, aminek a másik felét egy bealvás miatt sikerült magamra borítanom. Újabb nagy levegő, még 7 km a célig. Előkotortam a Doubicében elcsomagolt túrabotjaimat és ilyen módon támogatva magamat konstans pár száz méteres lemaradással követtem Bubut (és a hóba fagyott lábnyomokat) a célig. Bubu közvetlenül a valdeki kemping bejárata előtt várt meg engem szélárnyékban, hogy a világot jelentő küszöböt immár együtt léphessük át.

Azt hiszem, még soha nem esett le ekkora kő a szívemről, aki ott volt és látta a talpaimat miután félholtan az ágyra zuhantam, az tudja miről beszélek... remélem azóta sikerült feldolgozniuk a látványt, egyúttal jelentem: immár mindketten jól vannak, kiváló egészségnek örvendenek és alig várják a következő nagy kihívást. ;-)

2012

 

Legszebb oklevél/emléklap: Buda határán 50 / Pest határán 40K
Legszebb kitűző/jelvény: Lábatlan - Szelim 15
Legjobb ellátás: No megállj csak! Less Nándor emléktúra 60
Legjobb frissítőpont: Nik 40 – Szántói-nyereg
Legnagyobb hó: Csesznektől Bakonyújvárig 20
Legnagyobb elázás: Őrség-Vendvidék 75 seprés
Legnagyobb sár: Karácsonyi Dolina – Nagykarácsony 33
Legnagyobb köd: Javorníkmy 100
Legmelegebb: TEDOT 26
Legnehezebb: Karácsonyi Dolina, az utolsó néhány kilométer
Legjobb útvonal: Szurdok 40
Legszebb: Téli Tihany 20
Legunalmasabb útvonal: Zöld túra 10+25
Legnagyobb eltévedés: -
Legnagyobb rohanás a szintidőért: No megállj csak! Less Nándor emléktúra 60 (végül 50 percet hagytunk bent)
Legjobb hangulat: Bakonyszentlászló 20
Legkellemesebb: Spacír 100

 

PRAŽSKÁ STOVKA 122 OKM

 

"I can feel a change a comin'
and I know we're gonna make it last
From now on
We'll be goin' somewhere slowly
Instead of going nowhere fast...

 

Azt hiszem nem véletlen, hogy ezt a túrát az év végén rendezik... kvázi az utolsó százas az évben s egyszersmind abszolút betetőzése az eddigieknek. Tudom, van akinek ez "csak" az aktuális hétvégére eső stovka, számomra azonban egy újabb LEG, egy újabb nagy kihívás.

Hetek, sőt igazából hónapok óta gyúrtam már rá fejben és mikor eljött 2012.12.07. 22:00, félelemmel vegyes izgalomtól fűtve álltam be a tömegrajtba. Ötfős csapatunk tagjai: Vándor Csillag, Verőcei Józsi, Lestat, Bubu és én.

Prága - Mod?any
vasútállomásról egy bicikliúton indultunk elhosszasan menetelve kifelé a városból. Nem kellemes ugyan, mégis szerencsés húzásnak tartom, mert így a futóbolondok gond nélkül utat törhettek maguknak előre (bár szerencsére a többség már eleve előttünk volt).

Az első ellenőrzőpontot már a természetben, az első szuszlatós emelkedő leküzdése után nem sokkal találtuk. "Hradišt? - Akropole" olvasom a lapomon, de mivel vaksötét éjszaka van, semmit se látni az állítólagos fellegvárból, bár azt már pár pillanattal korábban valóban érzékelhettük, hogy a város felett járunk, mert a kaptató végén az éjszakai város csodás panorámájában gyönyörködhettünk.

 

Jöttek-mentek az ellenőrzőpontok, írogattuk is serényen az időadatokat a kihelyezett filctollakkal, a terep néhol egészen kalandos, sőt veszélyes volt. Skohovicénél a változatosság kedvéért a kontrola ezúttal tajná volt, emberes, ráadásul frissítőpont is egyben. Tea már nem nagyon volt, én beértem egy kis kólával, nasiztunk, majd továbbálltunk. Nem sokkal később egy jókora emelkedő tornyosult elénk. Szó szerint "gekkó-üzemmódba" kapcsoltam magam, így sikerült feljutni. Felérve az előresiető Józsit érem utól, majd Lestat és Bubu előznek meg. Lestat egészen szótlan, Bubu pedig közli, hogy Vándor Csillag számára eddig tartott a túra, mert visszahőkölt az emelkedőtől és a hidegtől.

 

Leérünk egy Davle nevű helyre, ahol egy padnál rögtön kiderül miért is tűnt Lestat olyan morcosnak... megéhezett. Összedob magának egy szendvicset és indulunk tovább hosszasan a folyóparton, nem kicsit álmosító szakaszon. A lehető legjobbkor érünk Pikovicébe, ahol a hídnál újabb frissítőpont jelleggel üzemelő tajná kontrolát találunk. Ezúttal jut tea is... és már lódulunk is tovább, hogy egy 35 km-es betétkört megtéve immár világosban térhessünk ide vissza. Zölt, sárga, zölt jelzések váltakoznak, meglátogatjuk a teljesen kihalt Jílové u Prahy vasútállomást, egy csodálatos, meseszerű fenyvesben végleg ránkvirrad, Teptínben betérünk egy boltba, hogy ihassunk valamit, ami nincs megfagyva és egyszercsak azon kapjuk magunkat, hogy a Panská Skála nevű kilátópont lenyűgöző panorámáját fotózgatjuk serényen. Én csak sajnos csak a telefonommal próbálkozom, mert a fényképezőm nagyon fázik - bár én már szinte egyáltalán nem.

 

Kamenný P?ivoz hídjánál újabb frissítőpont, még 9 km van hátra féltávig, ahol leves és az itiner másik fele vár. Az út egy gyönyörűséges folyóvölgyben vezet, vasúti kilátópontot érintve, menetrend van, de idő nincs, hogy megvárjuk a fotótéma érkezését... így a telefonom a folyó(völgy) puszta, vonatmentes látványát örökíti meg.

Pikovicében, az ellenőrzőpontnak helyt adó étteremben újra találkozunk Vándor Csillaggal, aki átállt a rendezőgárdába. Megesszük a levest, ami jár és kiegészítjuk némi knédlivel körített gulyásnak nevezett furcsasággal és kólával. Picit pihenünk, leveszem a cipőm, zoknit cserélek, nagy levegő: közelít a második éjszaka.

 

A második szakaszt Pikovice uán rögtön egy lendületes emelkedővel kezdjük a Medník-nyergéig fel. T?ebsínbe érve megcsodálom a kápolnát, szerencsére a fényképezőm is észhez tér kissé, így meg is örökíthetem... pont a legjobbkor működik, hiszen a "Máj" nevű kilátóponthoz közelítünk. Odaérve a folyókanyarulat látványa úgy lenyűgöz, hogy szinte fel se tűnik milyen veszélyes és csúszós út vezet a filctollhoz. Kattognak a gépek. Továbbindulva teszünk egy tiszteletkört a hegy körül, érintjük Teletín szélét, majd egy Bükkös-árok jellegű völgyben kezdjük meg az ereszkedést Nová Rabyn? felé. Már lámpával érünk le. Átkelünk a Vltava gátján és pár lépés múlva elérkeztünk T?ebenicébe, ahol egy élelmiszerboltban találjuk a pontot. Ismét kólával frissítem magam, picit időzünk, van kaja is (virsli, bár pénzért), de nem vagyok éhes. Azért elmajszolgatok egy kis csokit.

 

Innen kezdődik a túra egyik legszebb szakasza, a Vltava mellett, a hegyoldalban vezető keskeny ösvény... mi azonban ebből csak a potenciális veszélyeket érzékeltük, mert már sötét volt ahhoz, hogy a látványt élvezhessük. Mintegy 8 km hosszan kanyarogtunk a néhol csúszós ösvényen, a végén kellemetlen meglepetésként Št?chovice előtt még fel kellett mászni egy újabb emelkedőn, majd a városba ereszkedve egy újabb frissítőpont volt a vigasz.

 

Na, itt kezdtem úgy érezni, hogy az új bakancstól lábam nagyon kikészült. Kb. 88 km-nél jártunk, még 34 km volt hátra.

 

A legnagyobb bealvás következett, a Bojov vasútállomásig vezető szakasz végtelennek tűnt. Megittunk egy kólát a kocsmában, majd a bicikliúton indultunk tovább Klinec felé. Egy étteremben volt a pont. Egy újabb leves volt a jutalom, amiért megtettünk immár 100 km-t. A "cseh specialitás"nak nevezett levesről kiderült, hogy pacalleves, de legnagyobb meglepetésemre ízlett... no, pedig ez talán annyira nem is meglepő, elvégre a Kinizsi végén járó gulyásról se fog már sose kideülni, hogy valójában finom-e. ;-)

 

Engedélyeztünk magunknak egy óra alvást, így kollektíven az asztalra borultunk, majd innen is bicikliúton indultunk tovább, ami egyszercsak elfogyott a lábunk alól. Némi tanácstalan téblábolás után sikerült megtalálnunk a zöld helyi jelzést, ami egy patakátkelésekkel sűrűn tarkított szurdokvölgybe vezetett minket. A végén, a 18. filctoll után egy újabb "gekkó-stílusú" meredek kimászás következett, ami kihozta belőlem az állatot, mert ott és akkor a pokolba kívántam mindenkit, akinek köze van ahhoz, hogy én éppen itt vergődöm...

 

...felérve csodás éjszakai kilátás nyílt a városra, ami némileg enyhítette panaszaimat, de a fájdalmaimat aligha. Pod Cukrákem után újból hosszas, unalmas szakasz vezetett Prága - Ban? buszmegállóig. Innen városnéző séta következett, végleg kivilágosodott, de nagyon elálmosodtam, el is aludtam, ami miatt már megint begyorsultam, hátulról nekiütközem Józsinak. A karambol következményeképp felébredtem, viszont eleve törött szemüvegem szára végleg levált... de legalább a maradék része fejemen maradt.

 

A városnéző séta végén visszaértünk a hídhoz, ahol a túra elején elhagytuk a bicikliutat, újra az erdőbe térünk, bár nem még egy körre, hanem ezúttal más irányba. Egy utolsó frissítőpontot is találunk itt, de már semmi étvágyam, inkább továbbállok a következő filctoll felé, amit egy műút keresztezése után egy újabb meredek mászás követ a Šancéra, de az igazán, lélekölően fájdalmas rész csak ott fent kezdődik. 3 olafkilométernyi végtelen tekergés. Innen már legszívesebben mezítláb futottam volna a célig, de ahhoz rettenet hideg volt. Elértük a házakat, majd a Mod?any-árkot. Az utolsó meredek kimászás, az utolsó filctoll után pedig mégre valahára megpillantottuk a paneldzsungelt, ami a célnak otthont adó iskolát rejtette magában. A cél felé tartva Oberon jött velünk szembe. (Minden bizonnyal) már kipihenten. Bubu kérésére dokumentálta csoffadtságunkat... én ekkor már csak a hátralevő lépéseket számoltam, majd Jupiter-méretű szikla zuhant a szívemről, amikor végre átléptem az iskola bejáratát.

 

Megcsináltam! :-)

 

U.i.: túra közben többször felötlött bennem, hogy soha többé... hazaérve már hétfőn tudtam, remélem jövőre újra. ;-)

 

...when everything has come and gone
We'll look back on this road we're on
And see how far we've come (ya we've come a long way)."

(Bryan Adams - Nowhere Fast)

Túravilágbajnokság - Grossarltal

 

Amikor tavaly tudomást szereztem róla, hol lesz a túravilágbajnokság, már tudtam, hogy én ott leszek, annak ellenére, hogy elképzelni se tudtam mi fán terem egy ilyen program. Lelkesedésem legfőbb oka az, hogy nagyjából ez az egyetlen számomra ismerős hely Ausztriában. Ahogy közeledett a szeptember a kis csapat is összeállt, Hevér Éva, Árvai Pista, Bubu és én... és már zakatolt is velünk Salzburg felé a Kálmán Imre nemzetközi gyorsvonat. Átszállás Sankt Johann felé, taxiút Grossarlba, séta a szállásra hajnalban, majd irány a faluközpont, a rendezvény alkalmából felállított sátor.

 

BACHALM RUNDE

Regisztráltunk, beneveztünk és nekiindultunk az első napi túrának. A hosszútáv útvonala a Bachalmig vezett fel, majd onnan ugyanazon az úton vissza...mi ezt kihagytuk és a Bachalm után a Frauenkogel 2424 méter magas csúcsa felé vettük az irányt. 2000 méter környékén már jó tíz centi hóban lépkedtünk, a Frauenkogel nyergéig jutottunk, de a csúcsra vezető oda-vissza szakaszra végül nem tértünk ki, hanem jobbra indultunk tovább a havas hegygerincen a középtáv fordítópontja, az Aigenalm felé. A középtáv útvonalán kellemes meglepetés ért minket, mert itt egy szakaszon egy szépséges szurdokvölgyben vitt az út.

 

GESTREITALM RUNDE

A második nap már nem egy nagy oda-vissza szakasz volt ugyan, de továbbra se szerepelt az útvonalban egyetlen hegycsúcs se. Ezt mi a Heugathalm után némi kitérővel, a Saukarkopf meglátogatásával orvosoltuk. A csúcs után érkeztünk meg az aznapi túra névadójához, a Gestreitalmhoz, nem kicsit éhesen, de túl ott nagy tömeg tolongott, így elhalasztottuk az evést és a Lammwirt felé vettük az irányt. Az útvonal ezúttal is tartogatott kellemes meglepetéseket. A túra végén, Grossarl felé közeledve érintettük az Europatisch nevű, igazán különleges hangulatú helyet is.

 

GEFÜHRTE ORTSTUNDE

Estére jutott még egy túra, egy öt kilométeres vezetett faluséta keretein belül hömpölygött végig Grossarl utcáin a túrázók tömege, igazán hangulatos program volt ez is, érintettük a falu játszóterét, ahol mini hegycsúcs (csúcskereszttel), bánya, kötélhíd, falmászópálya és minden egyéb megtalálható, ami ahhoz kell, hogy az aprótalpak megismerjék és megszeressék a túrázást. A tourinform irodában pedig egy kis meglepetés, jófajta pálesz volt a szolgáltatás.

 

KAPELLEN WANDERWEG MARATHON

A harmadik nap a völgy egyik legismertebb túraútvonalán, a völgyben vezető Kapellen Wanderweg-en indult, de szerencsére már itt sem "oda-vissza" volt a program. A kijelölt utunk még Hüttschlag előtt elvált a Kapellen Wanderweg útvonalától. Hüttschlagba érve volt azért egy minimális oda-vissza szakasz, mert az ellenőrzőpont a községháza előtt volt, de így legalább kitérő nélkül útba ejthettük a boltot. Jó érzés volt visszatérni ide, nagyon szeretem ezt a falut. Télen-nyáron csodaszép. Hüttschlagot elhagyva a Hubalm volt a következő cél. A ponton tejet és fánkot ebédeltünk és (talán) az almot körülvevő varázslatosan szép hegyek hatására, úgy döntöttünk, hogy az előző két kilométert nem tesszük meg visszafelé, inkább a hegyen át, a Spielkogel nyergén keresztül közelítjük meg a következő pontot, a Hirschgrubenalmot. Útközben érintettük a Hühnekaralmot, majd az Aschlreitalmot is. A Hirschgrubenalm-nál visszatértünk a maraton hivatalos útvonalára, majd sebességbe kapcsoltunk Talschluss, azaz a völgyzárlat, egyszersmid a túra fordítópontja felé, nehogy kicsússzunk a célzárásból. Visszafelé már többnyire a völgyben haladtunk, újra a Kapellen Wanderweg útvonalán, érintettünk még négy kápolnát, (utolértük Nagy Lajosékat) és végül időben beértünk a célba.

 

Szuper program volt, csodálatos helyen, bár tény, hogy a túrát útvonalait fantáziadúsabban is kijelölhették volna.

BEAC maxi 110, avagy százas a javából!

 

Este háromnegyed tízkor indultam otthonról, hogy öt átszállás, három órányi pályaudvaron alvás és egyéb kalandok után reggel hét után megérkezhessek Magyarkútra. Már a Bz-n igen látványos volt a - sejtésem szerint - átlagtól eltérő tömeg, igen nagy volt a vonat túrázó-tartalma, de aki eleget jár túrázni, az már megszokhatta ezt a látványt. :-)

A rajtnak helyt adó Magyarkút Fogadó előtt nőttön-nőtt a tömeg, egészen nyolc óráig, amikor főrendező úr ünnepélyesen elrajtoltatta a mezőnyt... előbb a bringásokat, majd minket egyszerű gyalogosokat is. Egészen addig örültem a bicajosok korábbi rajtjának, amíg rá nem jöttem, fogjuk mi még látni őket...

Bubuval reggel nyolckor végül sikerült is elrajtolnunk. Kimondottan örültem annak, hogy egészen Dobogókőig az Országos Kéktúra vonalán haladunk majd, mert e szakasz bélyegzői pont hiányoztak még a füzetemből. Még tavaly határoztam el azt az őrültséget, hogy a Börzsönyt egy nap alatt fogom bejárni, persze akkor még nem sejtettem, hogy ez gyorsabb lesz, mint gondolnám, mivel a BEAC maxi első 50 kilométerét jelenti majd.

Rajt után kevés aszfalt után rögtön megkezdtük az emelkedést a Nagy Kő-hegyre vezető úton, egészen szokatlan volt, hogy ezúttal nem bokáig sárban cuppogva, mint legutóbb, januárban a Wass Albert Emléktúrán. A Lokó-pihenő után hosszú, lendületet adó lejtő következett egészen Nógrádig, ahol előbb a vasútnál kéktúrát pecsételtünk, majd a falu végén az itinert is lebélyegeztettük. Előttünk már a Magas-Börzsöny hegyei hívogattak-s-riogattak, de azért vissza-visszapillantgattünk a nógrádi várra és az előtte épp elhaladó Bz szerelvényre.

Közben újabb és újabb "gyorsvonatok" robogtak el mellettünk, a lassan csordogáló Saj-kútnál jól esett a frissítő víz, a hírheden lódarazsas Saj-kút-bércen akadály nélkül haladtunk át, a Foltán-keresztnél szusszantam egyet, Három Hársnál lefotóztuk a "60 éves az Országos Kéktúra" mozgalom igazolófüzetének címlapsztárját és immár nem volt kifogás, a következő cél maga a Csóványos volt. Feljutottam. életemben először. Fájó, de a kilátóba nem másztam fel, mert túlságosan az elején voltunk még. A Nagy-Hideg-hegy hiába alacsonyabb, mégis nehezebben ment, mint a Csóványos. Kéktúrát bélyegeztünk, feltöltöttük vízkészleteinket és - mert túl hosszú sor állt a büfénél - indultuk is tovább, szigorúan a kéken, a kanyarokat is bevéve. :-) A frissítést a következő kéktúrás és egyben BEACos ponton, a kisinóci turistaháznál egy-egy korsó almafröccs jelentette. Kóspallagra beérve újra megszomjaztunk, így betértünk a Börzsöny szívébe egy-egy fagyira és kólára. A falu határában nagy buli volt, de időszűkében kénytelenek volunk simán elmenni mellette. Meg se áltunk Törökmezőig, ahol a következő ellenőrzőpont és kéktúrás bélyegző, valamint egy tányér gyümölcsleves várt ránk. Innen már "csak" Hegyes-tető volt hátra a Börzsönyből. Rendesen meg is izzasztott, de a legszebb kilátás volt a jutalom és egy halom dinnye, amiből mi valóban annyit ehettünk, amennyi jólesett, mert okosan osztottuk be az időnket és bőven volt még a hetes kompig.

Nagymarosra leérve még a vasútimegállóhoz is nyogodtan kitérhettünk bélyegzésért. miután révbe értünk, még mindig volt bő húsz percünk szusszanni, közben befutott Lestat és Gellért is. A kompon is ücsörögtünk pár percet, majd a visegrádi oldalon a pénztárban is lebélyegeztük a kéktúrát és megindultunk felfelé, még mindig a kék sáv jelzésen. Közben ránksötétedett, így valóban csak ponttól-pontig vándoroltunk, ragaszkodva a kékhez, eszünkbe se jutott az Apát-kúti völgyön átlevágni a kanyart. Nagy-Villám, Pap-réti eh., majd Pilisszentlászló. A kocsma zárva volt, így a kéktúrásfüzetbe is a BEACos pecsét került. A Kis Rigóban leves, torta és buli is volt, egy-egy kólát is bedöntöttünk, hátha ébren tart a sötétség hátralevő óráiban... hosszan elidőztünk, de cseppet se bántuk. Megünnepeltük Merza Józsi bácsi közelgő nyolcvanadik és a túra huszonötödik születésnapját, főszervező úr pedig felfedte, miben lesz más az idei díjazás, mint az eddigi 24 évben.

Ébren maradni Dobogókőig végül nem is volt olyan nehéz, levegőt venni annál inkább. Egy gyökérben sikerült is megbotlanom, de szerencsére felfelé, így különösebb bajom nem lett belőle. Az emelkedő alábbhagyott, de még mindig messze volt a Turista Múzeum, így sikerült újból elálmosodni... erre a ponton kapott kóla volt a gyógyír.

Innen jelzést váltottunk és a kellemetlenül köves sárga sávon ereszkedtünk le Dobogókőről, félálomban, alig láttam ki a fejemből és egy ponton benéztem a jelzést. Gellért szintúgy. Bubu utánunk kiabált, hogy a sárga nem arra van, de a mi utunk is a Lajos-forráshoz vezet, Így mentünk tovább. Az út úgy nyolcszáz méter után már nagyon nem tetszett, így inkább visszafordultunk. Egyszer csak észrevettük a sárga sávot jobbra ágazni, megfordultunk és magunkat irányba rendezve megindultunk rajta balra. Borzalmasan hosszúnak tűnt ez a szakasz, már-már elveszve éreztem magam, mire végre-valahára megérkeztünk a Lajos-forráshoz. Itt is volt süti, enni-s-innivaló, de én beértem egy székkel és egy bögre teával is. Jól esett, átlendített a mélyponton.

Innen (az eddigiekhez képest aztán végképp) sűrű jelzésváltásokkal [P4 P+ Z+ Z4] kanyarogtunk a Csikóváraljai turistaház felé, ahol apontőrök elmondása szerint, hivatalosan már negyed órája bezárt a pont. Ehhez képest a Kevély-nyeregig hátralevő öt kilométerre két óránk volt még. Aszfaltúton sétáltunk át Csobánkára, majd a P- jelzésen másztuk meg a Kevély-nyerget. Ekkor már túl voltam a holtponton, így meglepően hamar felértem. Bevártam a többieket, majd Bubuval szinte rögtön tovább is álltunk a Budai-hegység felé. Fájdalmasan köves, így nehezen futható lejtő és erős napsütés nehezítette dolgunkat... szintén nem volt szerencsés lentről a Virágos-nyereg szintjéig felpillantani. A Rozália-téglagyártól végre újra erdőben haladhattunk, az árnyékért cserébe viszont emelkednünk kellett, nem is keveset. De nem volt elég felérni, még egy végtelen hosszú kanyar is várt ránk az ellenőrzőpontig. Itt egy kedves, ámde látványosan csapágyas túratárstól kaptam egy pohár vizet (köszönöm), a pontőröktől pedig egy újabb pecsétet... a cél előtti utolsót. Innen szalagozás, avagy a Gyöngyök útja :-) vezetett minket a Határ-nyergen át egészen a macis játszótéri nyomóskútig... onnan már tényleg csak a szalagra hagyatkozhattunk a hűvösvölgyi Gesztenyéskert Óvodáig.

A célegyenesben kedves krétás felirat bíztatott az utolsó pár lépés megtételére, végül a kapun befordulva végre fellélegezhettünk: MEGÉRKEZTÜNK!

És így a végén megmagyaráznám nyitómondatomat is: a BEAC maxi valóban százas a javából -- az égig emel, aztán a földbe döngöl, csodákat mutat, mosolyt csal az arcodra, a mélyponton átértékeled az egész életed, azt se tudod hol vagy, ki vagy, mit csinálsz... vagy úgy egyáltalán, fiú vagy-e vagy lány... és amikor a végén célba érsz... el se hiszed.

Képek:
https://www.facebook.com/media/set/?set=a.4278720458828.2165320.1610772663&type=3

Bakonyszentlászló 20 (2012.06.09.)
Bakonyszentlászló 20 (2012.06.09.)

ÓBUDAVÁR 20 10 5 1 0,1 (2012.05.13.)

 

Az ötévente megrendezésre kerülő Őrség-Vendvidék 75 teljesítménytúra másnapi levezető túrája, számomra pedig kvázi kötelező és kihagyhatatlan "Zöld Bakancsos" program.

 

Az időjósok nem voltak túl kegyesek a hétvégén túrázni vágyókhoz, mindkét napra esős-borongós időt jósoltak, ami igazából alig-alig jött be. Igaz, mi jó alaposan megáztunk a hetvenötös táv söprésekor az őrségi éjszakában, napközben viszont csodás napsütésben fulladoztunk.

 

A szép idő vasárnap teljesedett ki Óbudaváron, ahová a kedvezőtlen előrejelzések miatt szintén viszonylag kevés ember érkezett.

 

Popeye-el reggel 8-ra értünk át Őriszentpéterről Óbudavárra, egy szatyornyi kitűzővel, így Imi is fellélegezhetett... én pedig azon nyomban, a szokásos indítófeles után, neki is lódultam a huszas távnak. A műúton hagytam el Óbudavárat, majd a katonasírnál a vele párhuzamos földútra térve érkeztem Szentantalfára, ahol pecsételés után a Balatoni Kék útvonalán folytattam utam Hegyes-tű felé csodálatos balatoni panorámában gyönyörködve. Hegyestűnél Attila pontőrködött az etetőponton, bár én ezúttal csak szomjas voltam, de az nagyon. Felfutottam a kilátópontig, no nem a szikla tetejére, csak a "tanúhegylátó" tájékoztató kőtábláig. Miután sikeresen beazonosítottam az összes puklit indultam is tovább. A ponton Anettékkel találkoztam, a rövid oda-vissza szakaszon Popeye jött szembe, szólt hogy Zsúék, anyukámmal kiegészülve már a nyomomban vannak. Örülök, de ezúttal nem várok, mert én a 36,1-es távra jöttem. Szóval irány Monoszló, elhagyom a Balatoni Kéket, sárgára váltok, Monoszlón benézem az útvonalat és egy derékig érő mezőn vágok át, de piszkosul élveztem, szóval no problem... onnan kiérve elhaladok egy leendő templomrom mellett, majd a sárgán tovább, továbbra is szántóföldes-mezős szakaszon Balatonhenye felé tartok. Elérem az Országos Kék útvonalát, egy újabb rövidke oda-vissza szakasz jön, nagyon szép templom jön szembe, jobbra fordulok, OKT pecsét és fogyasztás féláron (fél liter almafröccs 65 Ft-ért) a henyei kocsmában, majd tovább a kéken, az utolsó pár kilométer következik. A csicsói erdőben jelzést váltok és a piroson érkezem az Óbudavárra vezető műútra, ahonnan már csak pár lépés a cél...

 

...ahonnan beérkezve rögtön indulok is tovább a tizes távra. Ezúttal a műút helyett a falu végén letérek a Mosóház felé, ahonnan egy szépséges tanösvényen (Kábosztáskerti út) vitt az utam, így jóval rövidebb szakaszt kellett a műúton kutyagolnom a katonasír felé, ahonnan ezúttal nem Szentantalfa, hanem balra, a Balatoni Kék felé tartottam, amiről hamarosan le is tértem és a Z+ oda-vissza vonalán, egy pincesoron haladtam a Szent Balázs-tempomrom felé. Pecsét, zsíroskenyér, csodás kilátás és tovább, vissza a kékre a herendi templomrom felé. Aprócska letérés volt pusztán a kékről, egy irtás közepén áll néhány fa közt, mégis simán elmentem mellette, így már az erdő után a tisztásra kiérve fordultam vissza a pecsétért. Pótoltam az önpecsételést és egy vadlesig továbbra is a kéken haladtam, majd letérés, az itiner böngészése, földút keresztez, mezőn át, kanyar ide-oda, míg végül újra pincék közt találtam magam. A Bádi-hegy oldalából lenyűgöző kilátás nyílt a Nivegy-völgyre, majd az erdőbe visszaérve egy lankás szakasz aljában újra az óbudavári Mosóháznál találtam magam.

 

A Vilmos-házhoz visszaérve azonnal neveztem is az ötös távra, ami mindössze a herendi templomrom felkeresését jelentette. A Mosóház után az aszfaltra kiérve ezúttal nem mentem el a katonasírig, rögtön a kékre tértem a rom felé, bár ezúttal a kelleténél tovább maradtam rajta, mert a vadlesnél vettem észre, hogy túlmentem a letérésen. Futás vissza, szembe a kéken, pecsét az irtás közepén álló romnál, majd tovább a tizes távról már jól ismert úton. A pincék közt vezető úton többen szembe jönnek. (Hogy nekem miért nem jutott eszembe megfordítani az útvonalat?) ... pedig nem is rossz ötlet. :-) Újra a Mosóháznál vagyok, majd a Vilmos-háznál...

 

...az 1 km-es táv rajtjában itiner helyett már előre megkapom az emléklapot ezért és a százméteres távért is, de természetesen lejárom mindkettőt. Az egy kilométeressel megkerülöm a falut, újra a Mosóház felé indulok, a szintidő kockáztatásával picit elidőzöm a játszótéren (hihi), majd megcsodálom a falu végi kis kápolnát és újra megérkeztem. Na, még száz méter a templomig és vissza és hivatalosan is végigjártam a programot.

 

Az összes táv teljesítőjeként nagyon finom babgulyás volt a végén a jutalom.

 

Csodálatos nap volt, igazi túraünnep, tökéletes idővel és kellő mennyiségű napsütéssel!

 

Köszönöm!

SPACÍR 100 km/24 h

(2012.05.05.)

 

Az első cseh százasom, egyszersmind az első külföldi teljesítménytúrám története.

A lehetőség a jubileumi Karancs-Medves 50-en adta magát, én pedig gondolkodás nélkül csaptam le Bubu ajánlatára. Az előnevezés időintervalluma miatt épp kétségessé vált, hogy tudok-e menni a Kinizsire, így kimondottan örültem neki, hogy legalább erre a százasra eljuthatok.

 

Rajt 1., Veszprém: 10:45
Rajt 2., Budapest: 15:00 körül

 

Érkezés Vsetínbe úgy este nyolc körül. A rajt/cél utcájába érve elgondolkodtunk vajon jó helyen járunk-e, amikor magyar rendszámú autót pillantottunk meg magunk előtt... bíztató. Pár másodperccel később Rudit és Danit láttuk kiszállni belőle... ezennel hivatalos: megérkeztünk.
Beneveztünk: itiner gyanánt szintmetszettel ellátott sajtpapírt és mellé két-két, a túra logójával ellátott sebtapaszt kaptunk. Cuccainkat lepakoltuk a szálláson, aludtunk is úgy másfél-két órát az este 22:30-as eligazítás előtt --- ebből ugyan sokat nem értettünk, de szemmel láthatóan jó volt a hangulat. Idő közben előre rajzolt minta alapján színes filcekkel egy-egy fekete-fehér térképvázlatra színeztük a túra útvonalát és tanulmányoz(gat)ni kezdtük. Később külön kiemelték a hat fő magyar indulót, na ezt azért megértettük. :-)

 

Rajt 3., Vsetín: 00:00

 

Éjfélkor a rajtnak helyet adó iskola elé gyűlt a tömeg, majd a szervezők vezetésével elindultunk kifelé a városból. Valami gátra kiérve szabadon eresztették a kétszázas tömeget, innentől mindenki mehetett a maga tempójában. Az első előttünk álló kihívás a hegygerinc megmászása volt, mert a túra útvonala végig ott vezetett, ebből az első fele a cseh-szlovák határkövek mentén. Némileg nehezítette a feljutást a bokáig érő sár és ekkor még a mezőny is eléggé egyben volt.
Mire hajnalodni kezdett már a tömeg is oszladozni látszott, az első nagyobb csúcsra, a Makytára érve már csak tíz-húsz fő volt körülöttünk.
Továbbindulva a lehető legszebb hajnali fényviszonyokban és égi tüneményekben gyönyörködhettünk, majd a Kohútkára felérve a felhők felett érezhettük magunkat.
Az ottani turistaház ugyan zárva volt, itt csak pecsételni tudtunk, de 800 méterrel arrébb, a Portás turistaháza tárt kapukkal várta a betérőket. Igaz, még csak reggel 8órafele járunk, de jólesett egy-egy tányér leves, mellé egy-egy jókora adag kofola.
A Stratenec csúcsa felé kisebb kitérőt tettünk egy forráshoz, hogy vízkészleteinket pótoljuk/kiegészítsük. Foltokban hóval és még egy májusi mini hóemberrel is találkoztunk, majd fent a csúcson újabb csodás panoráma tárult a szemünk elé, a kilátóra nem is volt szükség. Kedves idegeneknek köszönhetően csapatfotó készült kettőnkről és indultunk is tovább a Velky Javorník felé, ahol újabb meglepetésben volt részünk: ezúttal május végi hóvirágokban gyönyörködhettünk.
Innentöbbnyie lefelé vezetett az út Makovksy priesmyk felé, ahol a szervezők egy amolyan büfé-szerűséggel vártak minket. Ettünk-ittunk, szusszantunk és indultunk tovább újból felfelé ezúttal a cseh-szlovák határt elhagyva a további csúcsok meghódítása felé. Úgy féltáv közelében járhattunk, de a szint nagyját már letudtuk. Egyedül Vysoká 1024 méteres csúcsa jelentett komolyabb kihívást, nomeg a keresztbedőlt fenyőfákkal nehezített szakasz.
Különös örömömre szolgált, hogy érintettük Solán síparadicsomát, ahol annak idején, úgy közel tíz éve jártam síelni. Ezúttal nem sikerült a bravúr, mert nem volt nálam léc és a pályák is mind zöld színben pompáztak.
Mire Cáb turistaházát elértük, ránksötétedett, az eddig követett piros jelzést is elhagytuk, mondhatni innen jött a neheze. Szint már alig vlt, de az időnk is fogytánés még vissza kellett találnunk Vsetínbe többszöri jelzésváltással. Némi bosszankodás után ez azért sikerült is. 23 óra 37 perces idővel beértünk. A célban levest kaptunk, vettünk egy-egy pólót és aludtunk néhány órát a másnapi Halmi-dűlő előtt.

 

Szuper volt, köszönöm! ;-)

SÁRGA 70

(2012.05.01.)
 

Ez volt az a túra, amit egyáltalán nem terveztem. A négynapos hosszúhétvégére a Gerecse 50, a Káli 15 (mint pihenő) és a Karancs-Medves 50 volt betervezve, remélve, hogy nem fog túlzottan elgyötörni egy hétvégén két ötvenes. Nos, legnagyobb meglepetésemre, a KM50-et letudva a nagy hőség ellenére -- valószínűleg a szuper társaságnak hála -- jobban éreztem magam, mint valaha. Felmerült hát bennem, hogy bevállalok egy résztávot a Sárgán. Sálgótárjónból a Bubumobil egyenest rákosrendezői (ööö... asszem) pályaudvarig repítette kis csapatunkat, ahol Lestat kiszállt, hogy átszálljon az esztergomi vonatra. Fél perc, talán annyi se... ennyit gondolkodtam, majd meghoztam a nagy döntést: irány Esztergom! Egyszer élünk, irány a hetvenes... nos, így utólag is csak annyit mondhatok, jó ötlet volt, nagyon jó!
 

Esztergom felé zakatolva kicsit rendeztem soraimat, már ami a táskám tartalmát illeti, aludtam is egy szemhunyásnyit és már meg is érkeztünk. Nevezés előtt némi átötözés és lábápolás egy virágláda szélén ülve, majd fizettünk/neveztünk, feladtam a hátizsákomat Budaörsre és innentől már nem is volt más hátra, mint elmenni érte.
 

Sötétben botorkáltunk kifelé Esztergomból és kicsit sajnáltam, hogy pont azokon a szakaszokon kóválygunk az éjszakában, amelyeket korábban még nem láttam világosban. A Buják és Karancs-Medves rekkenő napsütésétől elcsoffadt Lestat kissé lemaradozott az éjszakában, így Pilisszentlélekre, majd Klastrompusztára már egyedül érkeztem. Kellemes volt az éjszaka, igyekeztem minél messzebb jutni, hogy a nappali kánikulában több idő jusson a nyomóskutaknál frissülésre.
 

Pilisvörösvárra érve csodálatos panoráma kíséretében rámvilágosodott, így innen legalább a fejlámpától megszabadulhattam. Ekkor épp nagyon álmos voltam, pecsét, semmi több a Sramli sörözőben, majd irány tovább Antónia felé... ami sikeresen fel is ébresztett. A Zsíros-hegyen lepecsételtem a kéktúrámat és persze a S70 igazolólapot is, majd loholtam tovább. Pár pillanat erejéig utolértem Ottorinót, váltottunk néhány szót, majd rosszul vettünk egy kanyart, de gyorsan korrigáltunk...
 

Épp lendületben voltam, ki is használtam. Az Alsó-Jegenye völgyön átsuhantam, a Kötők padja felé már fújtattam kissé, az Újlaki-hegy újból próbára tett, de azért kibírtam megállás nélkül.
 

Hűvösvölgy már nagyon kellett, bár jobban örültem volna, ha tényleg hűvös lett volna. Előbb nyomóskútnál, majd egy büfében almafröccsel frissültem. Irány a Nagy Hárs-hegy, majd Szépjuhászné... újabb nyomóskút. Innen már csak víztől-vízig éltünk. Csacsi rét, szusszanásnyi szünet, majd frissítés a Nagyszénászugnál. Budaörs egyre közelebb, de még mindig irtó messze.
 

Már előre félünk a Törökugratótól, de még a Huszonnégyökrös-hegy is előttünk van. Odaérünk, újból lepihenünk, majd megindulunk domboldalnak lefelé, irány a rettegett Törökugrató. Megmásszuk és kellemes meglepetés ér az aljában: nyomóskút, mint jutalom! :-) Vízzel töltöm meg vászonkalapomat és a fejembe húzom... kétszer is. Óriási! Van még idő bőven, iszunk, dagonyázunk és veszünk egy nagy levegőt az utolsó kilóméter előtt...
 

...és végül célba érünk, pecsételünk, eszünk-iszunk, örömködünk. Több ismerős már rég bent, nem sokkal később befut Lestat is.
 

Szenzációs élmény volt, köszönjük!

KARANCS-MEDVES 50

(2012.04.30.)
 

A tavalyi harmincötös számomra az év legjobb túrája volt, így egy pillanatig se lehetett kérdéses, hogy idén újra jövök-e. Mindössze annyit változtattam, hogy ezúttal már az ötvenes táv teljesítése volt a cél. Kiváló időzítés, hiszen a táv húszéves jubileumát ünnepli, így a megszokott kitűző helyett ebben az évben egy szép, szalaggal átfűzött sportérem volt a díjazás, akárcsak a huszas távon (a harmincötösök idén is a tavalyi zöld keretes, egyébként szintén szép kitűzőt kapták).
 

Csodás emlékek fűztek tehát tavalyról Salgótarjánhoz egy nagyon klassz társaságban legyalogolt nagyon klassz útvonalon. Ez idén se volt másképp, sőt, ha lehet csak fokozódott az élmény. A nagyon klassz társaságot ezúttal Vándor Csillag, Bubu, Lestat és Wudu jelentette, a nagyon klassz útvonalat pedig az ötvenes táv többé-kevésbé eredeti vonalvezetése, amely ezúttal jóval hamarabb, már a Ceberna-völgyben elvált a harmincötösök távjától.
 
Persze nem is én volnék, ha nem iktattam volna be ebbe is némi szépséghibát, mert közvetlenül a rajt után, a Kálváriára menet vettem észre, hogy a rajtban felejtettem az itineremet. Gyorsan telefonáltam a nagyon elfoglalt főrendező úrnak, a visszamenetel lehetőségét kizártam és szerencsémre nem is volt rá szükség, mert Vincze Gábor és lánya épp akkor indultak, ők hozták utánam a papirost.
 

Így megnyugodva, lépteimet szaporázva indultam tovább, hogy túratársaimat beérjem, ez egész hamar sikerült is. A karancsaljai pontra már együtt érkeztünk. A levegő kellemes volt, de már sejteni lehetett, hogy lesz ez még jóval melegebb is. A Kápolnához, majd a Karancs-kilátóhoz felérve rendesen ki is melegedtünk, az ezt követő lefelé loholásban szintén, így a somoskőújfalui Határ Büfében feltételes ellenőrzőpontot iktattunk be.
 

Salgóvár felé mászva útközben találkoztam Klaudiáékkal, akik ezúttal csak a huszas távon sétálgattak. A várba felérve kellemes meglepetés ért, ezúttal végre tényleg fent a vár teraszán volt az ellenőrzőpont. Pont ott, amedddig legutóbb felmásztam, hogy minden látogatáskor legyen még egy szint, amivel feljebb mehetek. Bubuval felmentünk a toronyba is, így legközelebb bajban leszek, mert több szint nincs. A szokásos frissítőpont a Dornyai turistaháznál volt, ahol pechünkre elfogyott a klasszikus sült szalonnazsíros, csepegtetős kenyér, de azért így is jót ettünk, ittunk, megkaptuk a szükséges pluszt somoskői várig vezető úthoz. A várnál a Petőfi kunyhóban kaptunk pecsétet, de akkor és ott nagyobb jelentősséggel bírt a nyomoskút (mert eddigre már nagyon meleg volt), ahol frissítettük magunkat és ivóvíz készleteinket a szaharai forróságot sejtető Medves-fennsík előtt.
 

Hosszas kutyagolás és kevés árnyék volt Rónabányáig, majd tovább, tovább, Szőröspusztán újra ismerősök fogadtak az ellenőrzőponton, valamint ez volt az utolsó vízvételi lehetőség is, pedig innen még bőven volt táv és szint is hátra. A Kota, majd a Somlya, végül a Pécs-kő, ahol Kaszáséktól isteni finom, full extrás szalonnazsíros kenyeret kaptunk és ez minden szükséges energiát meg is adott a továbbiakhoz, azaz a Salgótarjánba leszaladáshoz, aholis a rajt-célnak helyet adó Galcsik fogadó teraszán átvettük jól megérdemelt érmeinket és az emléklapot, aminek igazat kell adjak: a túrát valóban jókedvűen teljesítettem. Ezért pedig köszönettel tartozom túratársaimnak és főrendező úrnak (s kedves családjának) az előző esti szíveslátásért.

MÁTRABÉRC 2012

(2012.04.14.)

 

Avagy az ötvenedik teljesítménytúrám és egyben az első mátrai túrám. :-)

 

Mindenekelőtt hadd foglaljam alant elterülő írásomat köszönetek által keretbe. Elsősorban Klaudiának mondanék köszönetet, akitől először hallottam erről a nagyszerű túráról, ezáltal a bogarat is ő ültette a fülembe, valamint Polónyiéknak is jó nagy adag hálával tartozom, hisz nélkülük nem (vagy legalábbis csak nehézkesen) sikerült volna oda-s-hazajutni...

...de sikerült, így április 14-én reggel 6 előtt mi is ott nyüzsögtünk a siroki vasúti meg-nem-állóhelyen a tömegrajtra várva. 6:00-kor taps, morajlás és lendületes indulás az aszfalton, majd jobbra bekanyarodtunk az erdőbe és azon nyomban neki is láttunk a 2742 méternyi szint, azaz a Mátra bércei jóízű elfogyasztásának.

Az időjárás nem volt túl kegyes, végig borús volt az égbolt, de szerencsére nem esett annyi eső, hogy nekem különösebben feltűnt volna, dzsekim a túra alatt végig a táskám alján maradt.

A Szederjes-tető volt az első nagyobb kihívás, ami előtt egy fél tigrisbukfenccel hódoltam -- bár esésem ezúttal korántsem sikerült olyan "tízből tízpontosan" elegánsra, mint a hóban seggreülésem a Budai Trappon, de azért kellőképp látványos volt, pár perc múlva meg is érkezett az elismerés, egy túratárstól, amikor egy pillanatra megálltam inni (és levegőt venni), majd a Jagus megmászása után Oroszlánvár tövében egy pecsétmentes frissítőpontnálvizet, fent pedig a frissítésmentes ellenőrzőpontnál pecsétet kaptam.

Még mindig távolinak tűnt a Kékes, de tudtam, hogy már mindjárt ott leszek.

A Kékes megmászása előtti pillanatokban felbukkan mellettem kis hazánk "number one" túracelebje, akiről már életében túrát neveztek el, még ha csak egyszerit is (sajnos én a fránya munkanap miatt lemaradok róla, no, de majd talán tíz év múlva :-). Szinte kényszert érzek rá, hogy ráköszönjek, mialatt elsuhan mellettem, bár tudom, neki fogalma sincs róla ki vagyok én. Udvariasan visszaköszön, nekem pedig fülig ér a szám egészen a csúcsig. Szóval köszönöm. :-)

A tetőn pár percet várni kell a pecsétre, kissé feltorlódott a sor, de cserébe kérésre vízzel és/vagy teával frissülhetünk. Az épületből kilépve bolyongok még pár percet a hegyen, főként mert 1995-ben jártam itt utoljára és 17 év távlatából már dunsztom sincs róla,hogy hol van a csúcskő, márpedig a fotóhoz ragaszkodom... szerencsém van: egy korábbról (többek közt az előző estéről) ismerős túratárs útbaigazít, majd egy másik, a csúcskő közelében pedig kérésemre lefotóz. Tökéletesen olajozott a gépezet... és már lódulok is tovább, le a hírhedt sárgán, arccal egyenest a Galya felé.

Igyekeztem lelkiekben felkészülni arra, ami rám várt ezen a viszonylag rövid szakaszon, mégis keze-lábam remegett mire leértem. Valamit sejthettem, mert nem ettem meg a Kékesen az oda tartogatott csúcs-csokimat. Tudat alatt sejthettem, hogy a java még hátravan. Ezek után már csak az lepett meg jobban, hogy a Csór-hegyet elhagyva milyen simán sikerült bevenni Galyatetőt, ahonnan szintén pihenésnek tűnt átsuhanni egészen Ágasvárig, ahol újabb szívdöglesztő, tüdőtpróbáló kaptató következett fel a számomra a nyári OKT 50 vándorlásról ismerős csúcsig. Majd legurultam a turistaházhoz, pecsételtem egy kéktúrásat (mert nyáron még nem volt füzetem), befizettem magam egy kólára és továbbálltam a túra egyetlen olyan szakaszán, amit korábbról ismertem. A Csörgő-patak völgyén nyáron több időm volt végigandalogni, de most is kellemes volt.

Mátrakeresztesen egy utolsó nagy levegővétellel pár perc pihenő után majdnem rossz irányba [P+] indultam tovább, de szerencsére időben kapcsoltam, de másoknak is feltűnt, mert utánam szóltak, hogy a piros sáv kicsit arrébb vezet.

A Muzslára vezető hullámvasutazásra is megpróbáltam magam már előzetesen felkészíteni, de ezzel is úgy jártam, mint a Kékes sárga sávjával. Akkor pillantottam meg a csúcskövet, amikor már végképp lemondtam róla. Ott viszont új erőre kaptam és "mindent a kitűzőért" jelszóval önmagamat meghazudtolóan futásnak eredtem, hogy még szintidőn belül érhessek Szurdokpüspökibe... ami a terepviszonyokat (köves lejtő) tekintve nem is volt olyan egyszerű. Felrémlett bennem a kép, milyen ciki volna egy kilométerrel a cél előtt elvágódni, így igencsak megfontoltam minden lépést.

A pincesorra érve egész sokan lettünk, többen - hozzám hasonlóan - a reggeli 6 órás indulás miatt szintén ezt a lejtőt használták gyorsításra, hogy még szintidőn belül célba érhessenek.

Közvetlen az iskola előtt láttam meg Polónyiékat, akik akkor már egy órája beértek. Néhány bíztató szó kíséretében az iskola felé tereltek, ahol az udvaron meg is kaptam a világot jelentő érkezési dátumot az itineremre, majd bent oklevél és kitűző, hátul az udvarban pedig töltött káposzta volt a jutalom.

Bő egy év teljesítménytúrázással a hátam mögött egy újabb nagy kihívást teljesítettem.

Arcomon széles vigyor, ezt most jó darabig nem fogom tudni letörölni, de nem is akarom.

Agyamban pedig már a következő nagy túrák tervei zsibonganak. Százasok! Nomeg a Nemszázas! A Piros 85 és valami külföldi. Erdély, Csehország, Szlovákia, Horvátország... lelkesedésem határtalan, csak a túrázásnak élek. Minden ötletre nyitott vagyok, szóval, aki tud valami jófélét, nekem valót, az szóljon!

...és végül, hogy köszönetek által keretbe zárjam írásomat, így zárszóként természetesen a szervezőknek is szeretnék köszönetet mondani ezért a remek túráért, valamint minden "alkalmi" túratársamnak, akikkel hellyel-közzel együtt mentem és néhány mondat erejéig beszédbe elegyedtem.

Felejthetetlen élmény volt! Remélem jövőre is itt lehetek! :-)

 

https://picasaweb.google.com/105325823451470420959/MATRABERC2012#

Művészetek Völgye - Nagy Kör (2012.03.03.)
  

Kérdés sem lehetett, hogy a tavalyi után idén is megismétlem-e ezt a túrát. Nagyon megszerettem és az sem elhanyagolható tény, hogy közel van, így szinte hazai pályának mondhatom a terepet. Barátaim és túratársaim közül tavaly csak Zsú, nagynéném és Ádám unokatesóm tartott velem, igaz, ők csak a kis körön, így mindössze 10 kilométert tettünk meg együtt és akkor a Szputnyiktól egyedül mentem tovább.

 

Idén azonban fordult a kocka, mivel barátaim a huszas távra szavaztak és én kitartottam a nagy kör mellett, így most az első szakaszon mentem egyedül. Meglepetésemre mindössze két és fél órámba telt az első 18 km Puláig, számottevő szint nélkül, de kellemes környezetben. Taliándörögd felett, a messzi távolból is jól látszott a "Négyszögletes kerekerdő" az Atibor-hegyen, ahol tavaly sár volt, ott idén nem, egy mélyútban még hó is volt, Öcs felé menet, a szántó közepén vezető földútról pedig már látszott a pulai templom. Sár meglepően kevés volt, de azért akadt, így hűen a "művészetek völgye" szellemiségéhez, agyagozhattunk is egy kicsit lábbal, bár a műveinket otthagytuk a terepen. Az ellenőrzőpont a huszas táv rajtja is egyben, így itt vártam meg a többieket... egy órába telt.

 

Pulán csatlakozott hozzám anyukám is, a táv hátralevő részét leginkább az ő társaságában kutyagoltam le a többiekre várakozás helyett. Pula után a Kinizsi-forrás következett és örömmel láttam, hogy telis-tele van az erdő hóvirággal. Tehát végérvényesen megérkezett a tavasz. Egy nagyon kellemes, erdei szakasz után megérkeztük a vígántpetendi iskolába, ahol zsíros/lekváros kenyér és tea várta a túratársakat, hogy erejünk teljében mászhassunk fel a Király-kőre. Idén is a meredek oldalt választottuk, idén is fülig érő szájjal csodáltuk meg a kilátást Kapocsra.

 

Majd lecsorogtunk a faluba, a központban ismét megkíséreltük bevárni a többieket -- miután láttuk, hogy a háromnegyed négyes veszprémi buszt már úgyse érjük el -- de amikor Anett és Zsolti felbukkantak, mi is továbbálltunk velük a Bondoró-hegy alja felé, ahol az utolsó ellenőrzőpontunk (számot felírós) volt. Az erdőből a szőlők közé kiérve újfent megcsodálhattam az egyik legszebb panorámát, amit életemben láttam: Hegyesd és az ezüstként csillogó monostorapáti víztározó/halastó, a Csobánc és a Szent György-hegy. Lélegzetelállító. Nem a nagy szintek vagy hegyek miatt, sokkal inkább az ilyen csodás látványokért érdemes ide évről-évre visszatérni.

Ha-Vas-Paripa/Középtáv (2012.02.25.)

 

Ismét vándoroltunk egy jólesőt a vasparipáért!
 

A rajt színhelye ezúttal a veszprémvarsányi vasútállomás volt, barátaimmal a középtávot választottuk, mert előre sejtettük, hogy a sárral megküzdeni 21-km-en át is bőven elég lesz, nyugodtan kihagyhatjuk Cseszneket a programunkból.
 

Múlt héten jártam errefelé legutóbb a Csesznektől Bakonyújvárig vártúra keretében, akkor bokáig, sőt helyenként térdig hóban taposva. Azóta viszont sokat enyhült az idő, a hónak immár nyoma sincs, hacsak nem a sár formájában, amit az olvadása okozott. Az viszont igen jelentős. Rögtön az első szakaszon kaptunk is belőle ízelítőt Bakonygyirót felé, ahol az első ellenőrzőponton egy-egy pohárka bor öntött belénk bátorságot a továbbiakhoz.
 

A második ponton két traktoros fiatalember őrizte a rájuk bízott pontokat, mellette pecsétet és müzliszeletet osztogattak. A harmadik pont a vinye.hu büfé volt, még idáig is viszonylag simán eljutottunk, és mivel dél volt, meg is ebédeltünk és arccal nekiindultunk a Cuhának... pontosabban a Zörög-tető megmászása volt a cél és ha bár a sár nagyon igyekezett, végül mégsem tudott kifogni rajtunk.
 

Fent a tetőn megnyugvás helyett egy Sikoly-maszkos pontőr várt minket, de a kedves bélyegző (és az épp ott tanyázó igen-igen jókedvű túratársak) -- ha ez egyáltalán lehetséges -- még jobb kedvre derítettek bennünket.
 

Innen már csak annyi volt a feladatunk, hogy a sár miatt kicsit módosított[S3] útvonalon (köszönet érte a szervezőknek), messziről megcsodálva a cseszneki várat, leguruljunk a porva-cseszneki vasútállomásra, túránk céljába átvenni a jól megérdemelt emléklapot, kitűzőt és zsíroskenyeret, majd vasparipára pattanjunk hazafelé.
 

https://picasaweb.google.com/105325823451470420959/HaVasParipa20120225#

Téli Tihany 20 (2012.02.05.)
 

A tavalyi volt életem első teljesítménytúrája és oly mértékben nagy hatással volt rám, hogy azóta se bírok leállni. Magától értetődő volt hát, hogy idén újra benevezek, ezúttal nagynénémen túl barátaimat is magammal rántva, akiknek valószínűleg már a könyökén jött ki a sok óda, amiket a tavalyi év során a Téli Tihanyról zengtem. Legendák a csodás kilátásról, a zajló jég morajáról, a forraltboros EP-ről, az elképesztő tömegről és arról, hogy tényleg mindenki ott volt, aki számít. ;-)
 

Ha már a hó tavaly elmaradt, idén -- ahogy én azt már jó előre tudtam ;-) -- bepótolta magát rendesen és ezzel el is ijesztette a tavalyi tömeg jó részét. A kilátás is szolidabb volt, hisz végig összefüggő, hófehér felhőtakaró borította az eget, de sebaj... mint tudjuk Tihany télen-nyáron, minden körülmények közt csodaszép.
 

Előnevezéssel meg BTHE kártyával (satöbbi) a rajt még a vártnál is könnyebben és gyorsabban ment, így némi szerelvényigazítás után már úton is voltunk, hogy megismételjük a tavalyit.
 

Egészen meglepő módon sikerült 865 méter szintemelkedést összeszedni a túrába, ennek megfelelően fel és le hullámzott az útvonal végig. A Külső-tó recsegős jegén való csúszkálást ezúttal megúsztuk, a várva-várt "forraltboros EP" újfent hosszabb pihenőre csábított minket és a Csúcs-hegytől a Hálóáteresztőig tartó relatíve hosszú szakaszt pedig időben tovább nyújtotta, hogy felhőzet ide vagy oda, idén is alig bírtunk betelni a befagyott Balaton látványával.
 

A hajóállomásnál elkortyolgattunk egy újabb dózis forralt bort és azzal a lendülettel, a lépcsők megmászása után hip-hopp a célban találtuk magunkat, ahol a szokásos emléklap-kitűző kombó mellett egy adag mákos tészta volt a jutalom, hogy ne csak őszinte, de egyszersmind vicces is legyen a mosolyunk.
 

Köszönjük a kiváló szevezést BTHE! Remélem jövőre is találkozunk Tihanyban!
 

Képek a túráról itt: https://picasaweb.google.com/105325823451470420959/TeliTihany2020120204#

Téli Kab-hegy (2011.12.10.)
 

Reggel nyolcra érkezünk meg Nagyvázsonyba anyuval és nagynénémmel a Kinizsi (mi más?) kocsma elé. Gabi és Zsú már bent vártak minket, így a gyors nevezés és a szokásos "zöldbakancsos" indítófeles után neki is lódultunk a távnak. Szép idő volt, igaz, a havat hiányoltam, hisz úgy az igazi minden "téli"elnevezésű túra, de tavaszi emlékeim (K2) kapcsán most megelégedtem azzal is, hogy azt a bolond szelet megússzuk.
 

Az ellenőrzőpont fent várt minket a Kab-hegyen, ezt kihasználva, igazán elvetemült túrázó híremhez méltón,úgy döntöttem a többiektől és a szalagozástól [K+] eltérően az OKT útvonalán közelítem meg a csúcsot. Ez ugyan némi kitérőnek számít, de így is könnyedén beértem őket még az emelkedő előtt. A csúcs előtti kaptatónál újfent megállapítást nyert a régi bölcsesség, ne kapkodjuk el a "hegymászást", élvezzük ki  minden percét. :-)
 

Fent a hegyen finom, forró tea, főtt virsli és igazán jó hangulat fogadott minket. Innen már csak vissza kell gurulni a célba. Én persze ismét különcködtem, mert meglátogattam a Kab-hegyi erdészháznál lévő OKT bélyegzőt is, aminek köszönhetően túratársaim újfent némi előnyre tettek szert, de ezt is könnyedén ledolgoztam, kihasználva a lejtő adta lehetőséget.
 

A faluba visszaérve, még a cél előtt a várnál is megálltunk, fotózkodtunk és került még egy OKT pecsét a füzetembe, és ezek után már csak annyi volt a feladat, hogy besétáljunk a célba, ahol emléklapot, kitűzőt és szaloncukrot kaptunk a mai nap emlékére.
 

https://picasaweb.google.com/105325823451470420959/TeliKabHegy20111210#

Régi templomok nyomában (2011.11.27.)
 

Szokás szerint korán reggel indultunk Zsúval Veszprémből, hogy 27 kilométert gyalogoljuk 27-én. Eleinte kicsit aggódtunk a sümegi átszállás miatt, hogy időben odaérünk-e Csabrendekre, de mivel buszunk pontos volt, így fél nyolckor már Csabrendeken bolyongtunk a pizzériát keresve  -- ebben az épp akkor érkező szervezők voltak segítségünkre.
 

A korai nevezésnek köszönhetően sikerült elérni, hogy kedvenc számainkat kapjuk rajtszámul, az ötöst és a hetest, így ebben az örömben egy bögre teával előmelegítve lódultunk neki a távnak.
 

Az első néhány kilométer monoton aszfaltos kutyagolás volt Gyepűkajánig, ami előtt egy évszám felírása volt az első ellenőrzőpontunk. A faluba érve a buszmegálló volt a második pont, szerencsére a pontőrök észrevettek minket, mert kis híján elsuhantunk mellettük. A faluból kivezető utat túl hamar találtuk meg, így némi térképnézegetés kellett hozzá, hogy visszataláljunk a szalagozásra. Következő pontunk a nagykeszi templomrom volt, talán ebből a régi templomból maradt meg a legtöbb. Pecsét, fotók és már indultunk is tovább a téli pusztaságban a szentistváncsabi templomromhoz, ami igazán szép környezeben, egy szántóföld közepén álló kiserdőben bújt meg. A romokból sokat nem láttunk, matricáztunk és továbbálltunk. Az alcsabi templomból már valamivel több látszódott, ennél a matricás pontnál még frissítés is volt néhány palack üdítővel. A következő hét kilométeren Sümeg felé a táj egyre szebb és szebb lett, egy csodaszép völgyön át és egy kisebb domb megmászása után végre megpillantottuk a sümegi várat. Pont olyan szép, mint ahogy emlékeztem rá, sajnos jó pár éve nem jártam már erre. A pecsétet a vár kapujában, a pénztárnál kaptuk és miután kigyönyörködtük magunkat, a Fehér kövek felé vettük az irányt, nem is sejtve mily gyönyörűség vár ránk. Felfelé menet már igen. Igazi téli túra hangulat volt a vastag, szinte hónak tetsző zúzmaratakarónak köszönhetően. A köd egyre sűrűbb lett, így mire a kilátóponthoz értünk onnan már semmit nem lehetett látni. A hatalmas nemzeti színű lobogónál álló pontőrtől pecsétet és fagyos müzliszeletet kaptunk. Jó hangulatban vágtunk neki az utolsó kilométereknek, kétszer-háromszor még egy kis futásra is volt szusz. :-)
 

Csabrendekre visszaérve újfent bolyongtunk az utcákon, de miután megláttuk a templomtornyot, tudtuk, hogy célba értünk. A pizzériában emléklapot, kitűzőt, pizzát és finom, forró teát kaptunk a teljesítésért.
 

Nagyon jól éreztük magunkat, köszönet érte!
 

https://picasaweb.google.com/105325823451470420959/RegiTemplomokNyomaban20111127#